Melinda és az Oroszlán...

2019.12.23

Kétségkívül nagy hatással volt és van rám ez a film: hamar eldöntöm, hogy Melikének is látnia kell. Most sem elsősorban a "karika-besorolás" érdekel - tizenkettes vagy mittudomén hányas - sokkal inkább a téma és az "Instant család" hatásaira visszagondolva konstatálom, hogy a gyerekem elég érett hozzá. Megérintett a film Attilával mindkettőnket, Melindára is hasonlóan hat majd. Annak ellenére, hogy a legális videókópia több mint harmada bengáli nyelven fut bármiféle subtitle nélkül, tisztán értjük Attilával a cselekményt. Mialatt nézzük, Melike régen alszik már, a közös mozira csak ma, a Karácsony előtti utolsó bevásárlás után kerül sor. 

Ketten vagyunk, feszülten figyelem minden rezgését és jóelőre megállapodunk, hogy meg fogom állítani a filmet, ahol úgy érzem, el szeretnék magyarázni valamit a történésből (és ő pedig meghallgat...)  

A történet egy észak-indiai kisfiú valós és megtörtént története, aki ötévesen egyszál-magában ezerhatszáz kilométert vonatozik Kalkuttáig, mert Ghudu, 14 éves bátyja néhány percre őrizetlenül hagyja egy vasúti kocsiban, ami - míg ő alszik - elindul. A kisfiú ezután hónapokon át Kalkutta utcáin éhezik, hosszas hányattatását követően árvaházba kerül, majd egy ausztrál házaspár örökbe fogadja. Írástudatlan édesanyja sokáig keresi, de persze megfelelő szociális háló és hivatali felelősök, újságok és más médiumok hiányában sosem találja meg. Mint a legtöbb örökbefogadotton, felnőve a fiún is úrrá lesz saját gyökereinek keresése, amihez ötéves korának szereplőire és helyszíneire kell visszaemlékeznie és egyetemi tanulóévei alatt kitartó nyomozást követően visszatér szülőfalujába, újra találkozik édesanyjával és más vérszerinti rokonaival, ám nagyon szeretett bátyjáról kiderül, azért nem ment vissza érte a vasúti kocsiba, mert a szomszéd peronnál halálra gázolta egy vonat. 

A filmet háromszor kell megállítanom: az elején, amikor Melike nem tudja értelmezni, hogy hogy lehet egy ötéves gyereket magára hagyni. Elmagyarázom, hogy bár jóval idősebb, a testvére is gyerek, aki   javában dolgozni jár már, az ötéves öccse, Saroo pedig őrá volt bízva. Saroo pedig mindenáron el akarja kísérni Ghudut a munkába, aki így néhány percre tervezi magára hagyni az akkor majdnem alvó kisgyereket, akiért visszamegy, de addigra elmegy a vonat, őt pedig elgázolja egy másik és Saroo-val ellentétben sosem térhet haza.

Másodszor ott kell megállítanom, amikor Saroo az utcán éhezve egy alumínium kanalat talál és egy étterem ablakán benézve utánozni kezdi egy bent evő ember mozdulatait amint az egy tálból meleg ételt kanalaz. Melike nem tudja befogadni ezt az állapotot. Szűkölködésben neki is volt része, nem kizárt, hogy éhezésben is, de azt hogy egy ilyen kicsi gyerek több hónapon át az utcán lakjon és senkitől ne kapjon enni, és különösen azt, hogy senki ne segítsen neki, nem tudja elképzelni. Ahogy olyan világot sem, ahol mindez ezrekkel megtörténhet.

Harmadszor, a happy end-hez közel azt kell elmagyaráznom, hogy Saroo igazi anyukája hogyhogy így megöregedett a 25 év alatt, míg a fia Ausztráliában volt. Vicces, hogy ahogy én sem, Saroo igazi anyukája sem férhet bele Melike túlidealizált anyaképébe: bár fiatalon szép volt, a fia hazatértekor sorsába beletörődött, beleőszült, megkeseredett ráncos nő vált belőle. És mint saját bőrömön naponta tapasztalhatom, Melinda értékrendjébe nem fér bele a női esendőség, sem a gyengeség. Magyarázatomat, mely a kulturális hátteret egy nyolcéves szókincsével igyekszik a történések kontextusába helyezni, pár további kérdés után végülis elfogadja. 

Örülök, hogy ezen is túljutottunk. Örülök, hogy  a segítségemmel tudta befogadni és értelmezni mindezt. És örülök, hogy a film után feltett kérdésemre, hogy hogy tetszett, nem azt feleli, hogy tetszett, hanem azt, hogy köszönöm.