Megint elgurult a gyógyszer...

2021.01.19

Esti megőrülés ezredszer

- Anya, átjön még ma a Fanni. - a lakásba lépve köszönés helyett ezt hallom. Szépen teljesítettem, január negyedike óta 2 nap volt csak (ebből egy napon durvahideg), amikor megszegtem az újévi commitment-et és nem mozogtam a levegőn. De ma 5 és fél kilométer is összejött és másfél óra, well done! :) 

- Cicám (már rég hívhatom így, nem tehetek róla: gyakran ez jön ki!) elég késő van már ehhez és Fannival pár perc alatt tutira összevesztek.  

- Nem, már megbeszéltük, csak ők még elmentek előbb cipőt venni, de ha hazajöttek akkor átjön! - mondja amit ő már helyettem eldöntött.

Vetkőzöm, lekerül rólam a csupavíz utálommaszk, zsebemből elő a maszkkal nem kompatibilis szemüvegem, leveszem a csizmám és a kabátom, Attila olvas a nappaliban.

- Ti ezt megbeszéltétek? - vonom kérdőre.

- Nem, Meli beszélte meg Fannival a szünetben.

- Oké, én ezt nem szeretném, hat óra, ha most még vásárolnak és busszal jönnek haza, mi meg 7-kor vacsoráznánk, akkor mi értelme?

- Igazad van, nem is figyeltem, hogy eltelt az idő. Írok egy sms-t Editnek, hogy Fanni ma már ne jöjjön.

- Ez egy jó gondolat - válaszolom.

Melinda a konyhában ül legeslegjobb barátjával, a tablettel. Időkorlátos, de mégis... 

Próbálom kikérdezni suliról, felmérőről, ebédről, de flegmán válaszol és nem felejti kiabálva hozzátenni: - Anya hagyjál már ezekkel! 

- Melike, szeretném tudni mi történt veled ma és én is elmondnám, gyere beszélgessünk.

- És ha engem nem érdekel? - Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok, nyugodt vagyok!

- Akkor is szeretném tudni, hogy veled mi minden történt! - mondom.  - Jaj, semmi - válaszolja.

Konstatálom, hogy ez az este megint nem jól indul, de próbálkozom higgadt maradni. Hagyom egy kicsit, Attila szerint pár perce kezdett "gépezni", ezalatt pihenésképp bevágom a gépbe az overálját, mert tiszta sár.

Háromnegyed óra múlva

- Melike, hagyd most már azt abba, gyere vacsorázni!

- Nem! És különben is várom a Fannit!

- Fanni ma már nem jöhet át, Apa megírta Editnek.

Felugrik a helyéről: - Na most már elegem van, hogy ti semmit nem engedtek! -ingerült megint, csapkod és jó erősen becsapja a csupaüveg nappali ajtót, csoda hogy eddig ilyen jól bírja a kétévnyi gyakori dühkitöréseit! Rákiabálok, hogy ne csapkodjon, hanem pakoljon el és jöjjön vacsorázni.

- Mit kérsz vacsorára? - kérdezem.

- Semmit, ne adjatok enni se, mert én úgyis egy szar vagyok!

- Melike, ne bántsd magad és ne beszélj így, nem vagy rossz, csak nem fogadsz szót. És szeretném ha bocsánatot kérnél!

- Bocsánat! - mondja a Melindagép.

- Úgy kellene mondanod, hogy elhihető legyen, őszintén. - ezzel láthatóan tovább hergeltem.

- Bocsánat, bocsánat, bocsánat, még hányszor mondjam, na!

- És miért is kérsz bocsánatot?

- Mert szar voltam, bunkó voltam, mert hülye voltam, mit akarsz mit mondjak még?

Nehéz higgadtnak maradnom. - Csak azt mondd, hogy mit kérsz vacsorára?

- Már mondtam, hogy nem kérek semmit! Nem érdemlek vacsorát!

- Melike, vacsorázni muszáj, ha jó voltál, ha nem! - Látom, le kell higgadnia, visszaoldalgok a nappaliba Attilához, aki egy cikket olvas, röviden megvitatjuk.

Negyedóra múlva

Attilával szerencsére az egyik lényegi dolog, amiben korai szülői létünk hajnalán egyetértettünk, az volt, hogy mi bizony nem fogunk gyereket tömni. Ha nem eszik, akkor majd eszik akkor, amikor éhes lesz. De most nem lehet nem éhes, ebéd óta nem evett.

Kiviszem a konyhába a tetőtér parkettázás alatt hómofiszként is funkcionáló nappaliból az üres poharakat. Meli tetten érve, értem már a csend okát: indulat-levezetés kész, kompenzáció indul! A negyedóra ma elég volt a megnyugodásra.

Kezében egy tálca, mosolyog: - Anya, ez a te vacsorád, neked készítettem!

A tálcán müzlis tálban nagy adag joghurt és benne rengeteg müzli. - Ez egészséges, neked csináltam!

Le vagyok nyűgözve, de nem akarom mutatni, mert akkor holnap ugyanez a hiszti jön, csak durvábban... Találok egy papírt az asztalon a tálca mellett, rajta felirattal: "A szüleimnek elgurult a gyógyszerük. Szóval ez nagyon elszomorító!" - én meg gyorsan ráírom az aljára: "Már meglett a gyógyszer!"

Megölel, olyan Melindásan. - Anyaaaa, bocsáss meg! 

- Melike, látod ezt most nagyon őszintén mondtad! Köszönöm a vacsorát! - Szívesen - vágja rá és megszorít még jobban.

- Haragudnál, ha reggelire enném meg holnap?

- Nem, dehogy is!  De Anya, van csipsz? - kérdezi.

- Nincs. Szendvics van, meg paprika, sajt, felvágott és (bedobom a jolly joker-t) lilahagyma....   

- Lilahagymaaaaaa!! Azt kéreeeeek!

- Rendben, lehet róla szó!

- Majd én megteerítek, kiveszem a hűtőből ami kell, jó?

Este fél tíz

- Apa a napos, Apa a napos, Apa a napos! - azaz Apa a lefektetős-mesélős, tegnap én voltam, holnap én leszek.

- Mehettek is fel, késő van! - mondom.

- Jó de előbb gyertek kupacba! - válaszolja. Attilával közrefogjuk, mindketten megszorítjuk, aztán percekig tovább, míg a végén mindenki ölel és mindenki puszil mindenkit. Ilyenkor mindig élvezi, hogy minden értelemben ő van középen és egy-egy ilyen összeveszés után képes még inkább kiteljesedni ebben. Most némi extrát is teszünk bele, gyanítom hogy mostantól ez beépül a mi gyakori rítusaink közé. Átöleli mindkettőnk nyakát, mi külön-külön fogjuk a levegőben a lábait, ő elfekszik és mi többször feldobjuk 20-30 centire, ő meg sikongat, ˇMééég, mééég!"  

- Jóéjt Anya! Szeretlek Anya! - megölel, amikor letesszük a földre,  még puszit is ad az arcomra. Őszinte.

- Én is szeretlek! Aludj nagyon jól!