Látogatóban az egykori nevelőszülőknél

2019.08.18

- "Anya, most olyan, mintha Ani néniéknél aludnék - mondja a Mézga család vége után. 

- "Nagyon szeretlek, Kovács Melinda!" - "Én is téged Anya!" Jó éjt drágám!" - mondom és ő megpuszil, ma először olyan érzően, ahogy reggel óta vártam volna. Nem kérdezem meg, hogy az "olyan mint Ani néniéknél" jó-e vagy sem, a sötétben elmosolyodom és indítom is gyorsan a törpés relaxációt. Istenem, mekkora csoda ez a gyerek és mennyire szeretem! Napközben megőrültem tőle, a szokásosnál is izgágább és persze feleselősebb volt, de biztos hogy legalább részben amiatt, ami délután várt rá: csütörtökön mára, vasárnapra egyeztettünk időpontot Anival, akinek a telefonban mintha furcsa hála áradt volna a hangjából, "Jaj de jó Hildám, csak nyugodtan gyertek, nagyon várunk titeket, kíváncsiak vagyunk Melikére". 

Már tegnap a mai programról beszélgettünk Melikével. A napokban valahogy megint távolabb éreztem magamtól és sokkal közelebb Attilához. Álcaprogramnak kitaláltuk a vadaspark és taviliget-halastó  látogatást, ami félórányira sincs Gyomaapátitól, Melike tíz hónappal ezelőtti lakóhelyétől, ahol a vele egykorú Gáborka, a most már tízéves Lacika és Jázmin mellett Balogh Géza és felesége jelentették neki a családot, ha nem is a szó hagyományos értelmében. Akartunk már beszélni Aniékkal, akartuk, hogy találkozzanak és Melike elmesélhesse a nyaralást, a "csakazenyém" szobáját, a barátnőit, a két cicáját, a rollerjét, a biciklijét és mindent amit csak fontosnak tart. 

Az utóbbi napok ismét csak sok-sok veszekedéssel teltek, melyben a gyújtópontot ezúttal is a nyári szünet alatti minimál-tanulás jelentette. Miután eltelt a második délután is, amikor negyvenöt percnyi, üvöltésbe torkolló veszekedést követően értünk el tízpercnyi feladat gyakorlást, Attilával kifáradtunk, különösen én, munka után. Melikének fenyegetőleg már azt is mondtuk, hogy ha a hétvégén úgyis Apátin leszünk, esetleg iskolakezdésig ott is maradhatna, hiszen Ani néniéknél nem volt apelláta és muszáj volt tanulni! Hallani sem akart róla, természetesen.

Tegnap este kibulizta, hogy együtt aludjon velem és a már említett, visszatérő eltávolodás miatt engedtem neki. Így történt, hogy össz-vissz egy órányi alvás után kezdtem neki a szendvics gyártásnak az útra, mert Melike továbbra is nyugtalan alvó lévén hol a lábfejét, hol a könyökét nyomta a számba és 130 centijével simán uralta a 160-as ágyat. Már ébredéskor flegma volt, az én kedves "Ébresztő, várnak a halacskák!" mondatomra nemes egyszerűséggel a "Leszarom a halacskákat!" gorombaságot bírta válaszolni. A hét közepén jókora adag édességet és egy negyed kiló Omnia kávét vettem Aniéknak, ennyit akkor is vittünk tavaly, amikor látogatóba érkeztünk még Melikéhez. Melitől szándékosan elzártam az ajándékokat, mert tudtam milyen irígy, mióta hozzánk került, más dimenziókat tapasztal, az édesség gyakorlatilag az elérhetetlen kategóriából a permanensen és szinte korlátlanul elérhető kategóriába került nála. Még aludt amikor becsempésztem a csokikat, pille-és zselécukrokat és kekszeket rejtő csomagot a csomagtartóba, de indulás előtt persze hogy kiszúrta és persze nem késlekedett sértettségéről beszámolni, mely szerint NEKI bezzeg nem veszünk semmi édességet... Hasonló hangulatban telt a nap további része, szokás szerint mindenütt dirigálni próbált, míg az autópályáról letérve azt mondtam neki, hogy "Melike, ha csak ilyen csúnyán tudsz ma beszélni, akkor inkább maradj csendben!" Hát nem maradt. A halastón, az állatsimogatón és a vadasparkon szinte futva haladtunk át, nem kötötte le semmi, tényleg nem érdekelték az állatok, de a legjobban a követelőzésével bosszantott, na meg azzal, hogy semmit nem engedett elmagyarázni, nem hallgatott meg, helyette egyszerűen tovább állt, mindig valami marhasággal próbálva kimagyarázni az elfogadhatatlan viselkedését. "Melike, hogy van az, hogy egyetlen mondatot se tudok ma mondani amire te ne feleselnél vissza? Ani néni nagyon szomorú lesz ha meghallja, hogy ilyen feleselős lettél." Ekkor alig húsz percnyire voltunk Apátitól és Aniéktól. Meli zavartan viselkedett, láttuk rajta a stressz és az izgulás fokozódó jeleit és persze megijedt, hogy tényleg róla fogunk panaszkodni Aniéknál. Hiába hajtogattuk Attilával az ellenkezőjét, belelovalta magát a tévhitébe és ugyanazt ismételgette, a végén még azt is hozzátéve, hogy biztos örökre ott hagyjuk őt, mert rossz volt. Bár folyamatosan cáfoltunk mindent, amit mondott, már nem volt egyszerű megnyugtatnunk, mert nem volt hozzá elég idő. "Apa, nem a következő utca, hanem az előző, menjél vissza!" és tényleg, Attila véletlenül túlhajtott a Fecske utcán, de visszatolatva és bekanyarodva hamar elértük a Fecske utca 12-t. Messziről felismertem a vékony és magas Pétert, Ani és Géza fiatalabb fiát és ugyanaz a zöld Suzuki Swift állt az udvarban, ami akkor is, amikor tavaly rendszeresen jöttünk. A kocsifelhajtóra kanyarodva megjelent Géza és Ani, Melikének meg jóformán elállt a szava, nem tudott valahogy megszólalni. "Gyere Melike, kösd ki magad, szállj ki, itt vannak Ani néniék!" - mondtam, mialatt én kiszálltam a jobb egyesből. Attila és Géza lekezeltek, Péter is odajött és mire én is körbesétáltam az autót, Melike és Ani néni ölelkeztek. Megható volt, nem tudtam eldönteni, menjek-e közelebb, így hagytam őket egy percig örülni egymásnak. "Hildám, szia, de jó hogy ideértetek!" - köszöntött engem is Ani néni, és megpusziltuk egymást. "Hát, elájulok, mekkorát nőtt ez a lány!" - "Bizony, bizony, már huszonhét kiló és huszonöt volt átvételkor!" Nevetünk és megjelenik Ildi, Ani néni menye, akinek mintha gömbölyödne a pocakja, de lehet hogy csak elengedte magát a nyáron... "Szia Ildi!" - közeledem hozzá és megpusziljuk egymást, de ahogy felém fordul, már nem lehet kérdés hogy jóllakásról vagy terhességről van-e szó. "Jaj, gratulálok, jön a Tesó!" - nem kérdezem, mondom és közben a barna bőrű Rikárdóra nézek. "Igen, még odébb van, márciusra várjuk! Mán elköltöztünk, van külön házunk, közel van Anyósékhoz".

Az udvarra lépve hirtelen előkerül még Ani nővére, Gizi, akiről tavasszal mesélte Melike, hogy ő is örökbe szerette volna őt fogadni, de anyagi okokból nem javasolta a Tegyesz, mert már volt három vérszerinti gyereke. De mivel ő volt a helyi általános iskola portása, naponta volt alkalma látni Melikét. Elgondolkodom, milyen izgi véletlen, hogy épp idetévedt az összes rokon, sőt, ottlétünk alatt a nagypapa is átjött spontán-látogatni. Sebaj, mind kedves jóravaló emberek.

Ani beinvitált a házba, kávéval és üdítővel kínált, Melike meg végre újra találkozhatott a testvérpárral, Lacikával és Jázminnal, és a tavasszal oda került kétéves szőke Tomikával. Kicsit beszélgettünk az ebédlőben, aztán Ani néni felajánlotta, hogy Meli nézze meg a volt szobáját és ott beszélgettek tovább hármasban Gizivel, Attila és én pedig Gézával társalogtunk tovább. Megtudtuk, hogy februárban Aninak hirtelen agyvérzése lett és ugyan gyenge lefolyású volt, vigyáznia kell magára, ezért két hét kórház és Géza szintén egyhetes kórházi szívkezelése után eldöntötték, hogy háromnál nem vállalnak több gyereket. Mióta Melike elkerült, négy alkalommal keresték meg őket a gyermekvédelmi hatóságtól, hogy felajánljanak négy különböző csecsemőt, akiket a szülőanyjuk otthagyott a kórházban a szülés után. Mindre nemet kellett mondaniuk, beleértve azt az esetet is, amikor egy Szilas-megyei nő Bécsbe ment szülni, így oda kellett volna menniük a babáért. Géza elmesélte, hogy Jázmin még négy évesen is távol áll a szobatisztaságtól (emlékszem, a Melivel való ismétlődő látogatásaink alatt szinte kizárólag bilin ülve láttuk szegényt). Lacika és Jázmin úgy tűnik, remek gyermekvédelmi törvényeinknek köszönhetően továbbra sem adhatók örökbe, mert vérszerinti anyukájuk rendszeresen (félévente!) telefonál. Továbbá, kérte és vállalta hogy a nyáron 2 x 2 hétig maga gondoskodik a gyerekeiről. Mindkét alkalomra fel is készítette Lacikáékat, de a második turnus előtt, épp amikor Ani már összepakolta a gyerekek kétheti cuccait, az anyuka kimentette magát, majd visszalépett és mégsem vállalta. Szegény gyerekek! 

Géza elmondta, hogy pár hete egy közeli strandon belefutottak Melike három testvérébe, amit sajnos játék közben Lacika Melinek is elmondott. Ani a lekváros és túrósbukták mellett pár tanáccsal is ellátott minket: Melikét nagyon kell ösztönözni, mert az itteni iskolában sajnos ez nem ment, helyette belenevelték, hogy te buta vagy, neked ez nem megy - szó szerint ezeket mondja amikor meglát egy nehezebb feladatot. Vagy egy könnyebbet! :(

Ani elmesélte, hogy Melike áprilisi szülinapja környékén ismét feltűnt az úgynevezett nagybácsi, aki anno Melinda nevelését anyagilag támogatta (az is neki volt köszönhető, azaz azért is őt hibáztathatjuk, hogy 3 és 4 éve kora között Meli visszakerülhetett "igazi" anyukájához, Katihoz, aki talpraállt valamelyest anyagilag és magához vehette őt. Mióta Melike visszakerült Aniékhoz, ez a nagybácsi minden Karácsonyra és minden születésnapra ajándékot és levelet küld Aniékhoz. Géza többször felszólította, hogy hagyja békén Melindát, de a mostani szülinapra is érkezett egy csomag: egy jó méteres plüss százlábú és egy levél, amit egy Aniékhoz indított telefonhívás követett. Ani elmondta, hogy Melike elkerült tőlük, ne küldjön neki semmit és náluk ne is keresse, sikerült őt örökbefogadnia egy házaspárnak. Úgy tudjuk, a nagybácsi Budapesten él, ennek ellenére őszintén bízunk benne, hogy hozzánk nem jut el. 

Negyedszeri búcsúzkodási kísérlet után elindulunk végre. Aniék Duplaakávé koncertre mennek Géza húgával és annak férjével (ekkor még nem tudtam a rokonsági fokról). így ők is betoppantak és megörültek Melikének, megölelgették.

Az autó kifordul a Fecske utcából és mi búcsúképpen dudálunk. Melinda kicsit izeg-mozog az ülésében mögöttem. "Melike, ki volt ez a néni meg bácsi, akik most jöttek?" - kérdezem, de nem kapok választ. Hátrafordulok és látom a hatalmas könnyeket a szemében, "Ó cicám!" - "Akarod, hogy hátra üljek melléd?" "Neeem" - mondja elnyújtott hangon és rázza a sírás. Intek Attilának, hogy álljon félre és hátraülök gyorsan. "Cicám, rosszul érzed magad most? Maradtál még volna?" - "Igen, nagyon akartam maradni de már soha többet nem láthatom őket!" - "Jaj, dehogynem! Eljövünk jövőre is ha szeretnéd!" "Jó de én el akartam volna hozni a Jázmint meg a Tomikát hozzánk".

Mosolygok, de tudom hogy nem kéne: "Ó tényleg? És hol aludnának?" - kérdezem. "Az én ágyamba. én meg a te jógaszőnyegeden!" 

"Biztos eljövünk még, megígérjük!" - mondjuk Attilával.

"Akkor jó!" - mondja. Aztán hazáig nagyon lassan megnyugszik.