Home Office karantén 10.nap

2020.03.27

Mi ez és meddig tart még?

Hulla vagyok, na igen, mint minden home office-os anyuka megspékelve home school-lal... Tudom, fogjam be a szám, mert csak egy gyerek kettőnkre, azért meg főleg, mert eddig is dolgoztam itthonról, most meg áldott munkáltatóm egyenesen el is rendelte a home office-t "azokban a munkakörökben, ahol ez megoldható". Például az enyémben. De van egy fokozottan hiperaktív német szingli főnököm (lehet eldönteni, ezek közül melyik tulajdonsága a legrosszabb...), aki úgy tesz, mintha nem lenne világjárvány, mintha ugyanúgy működnénk, ahogy mondjuk két hónapja... 

A karantén első napján igyekeztünk Melikével mindent megbeszélve kialakítani a napirendünket, amihez ugye majd tartjuk magunkat mindhárman... Emellett elmagyaráztuk a helyzetet; azt hogy miért kell itthon maradnunk, hogy a mostani szünet nem a tavaszi szünet, hogy átmenetileg (értsd franctudjameddig - ezt persze így nem mondtuk neki) Attila és én tanítjuk majd itthon (ezt volt talán legnehezebb megértetni) és a legesleges legfájóbb részt: hogy tudniillik alighanem elmarad az 5 hét múlva esedékes 9. születésnapja... Ez utóbbit még sűrűbben kell átismételnünk, mert mintha megértette volna, de mégsem venne tudomást a dologról, rendre sorolja, hogy az Unikornis formájú torta (mi más??) mellett itt lesznek az osztálytársai, a szomszédok, meg a család... Nem, nem lesznek, mi leszünk hárman!

Az ajánlások szerinti napirend elkészítése nem, de betartatása Melindával maga a "Mission impossible". Még sokkal de sokkal nehezebb most vele (igen tudom, nem csak vele, de minden gyerekkel) bármit is tanulni, bármit is tanulás címen elfogadtatni, vagy megértetni vele. A nagy-és kismutatók járásának megértetéséhez kötődő minimális sikerélményem mellett mostanra csak kudarcélményem van és nemcsak a naponta hallott "Anya te nem úgy magyarázod és én azért nem értem, mert nem jól magyarázod és az nem az én hibám!" mondatok miatt, amit amúgy Attila is megkap. A lelkesedésem mellett a türelmem és az erőm is fogyóban, mindenki a túlélésért küzd, sajnos szó szerint... 

Napi 8-9 órát kénytelen vagyok a tetőtéri gépem előtt ülni és nemcsak ülnöm kell, de projekt dokumentációkat gyártani is, mégpedig tökéletes minőségben és villám sebességgel. Emellett főnököm elvárása alapján időkorlátos online projekt vizsgákat is teljesítenem kell QDM-ből (Quality Driven Management), én a középszinten elérhető 7 modult javasoltam, de ő azt mondta, csináljam csak sorra a többit is (a 7 modul után az expert szint jön, sebaj!) Mai állás szerint 3 modult teljesítettem a 7-ből, de a harmadik olyan terjedelmes volt, hogy harmadszorra sikerült! Egy egész könyvet kellett hozzá online végigolvasni.  Évek óta angolul dolgozom, nem a cargo-és vámszabályok angol nyelvű anyagai idegesítenek, hanem a véges kapacitásaim: a munka, benne a hajcsár főnököm irreális elvárásai ("Márpedig a projektjeinkkel elköteleztük magunkat és a timeline-hoz szigorúaknak kell lennünk") - miközben a fél cég nem tud most dolgozni... Ehhez jön a tanulni nem hajlandó Melike, a háztartás, benne a napi főzés, a heti 2 bevásárlás amit Attila veszélyeztetettsége miatt szintén csak én csinálhatok... Közben néha szívesen belerúgnék a karantén hatására szinte megkönnyebbült virtuális barátaimba, akiknek az egyhelyben toporgás dacára pont hogy most nyílt meg a világ, pont hogy most lett idejük önmagukkal foglalkozni, napozni a márciusi napsugarakban, befelé figyelni, kertészkedni, kenyeret sütni, odakint jógázni, amit a munkába járás miatt máskor nem tudnak... Agyrém! Kedvem lenne megkérdezni, milyen munkáltatónál fér bele napfürdőzés és jóga munkaidőben és azt hol hagyják, hogy ne 8 órában home office-ozz, hanem befelé figyelj? 

A gyerekszobában írok; kineveztük home school szobának is, felhoztuk a laptopomat, hogy itt tudjunk Krétázni, online tanulni... azaz hogy itt lehetne...

Felhallatszik a pityergése, hüppög ahogy Attilának panaszkodik, nem tudom kivenni minden szavát, de pontosan tudom és érzem, hogy engem szid megint. Ahogy minden egyes este, az esti fürdésig eljutás megint egy órásra nyúlt vacsora után. Idegtépő, hogy mindig mindent de mindent kitalál, amivel feleslegesen húzza az időt, pedig meg is beszéltük, hogy ha elkészült, akkor együtt megnézünk egy részt a török sorozatból amit úgy szeret. De csak visszafeleselt, szemtelen (mondhatni pofátlan) volt, amikor megpróbáltam betessékelni a fürdőszobába, még meg is lökött, de akkor még türelmes voltam. Neki nem kell segítség - mondta, így én leültem az új fotelba, ami egyik legújabb konfliktus forrásunk. Három hete vettük a két fotelt míg ő suliban volt és hazaérve szó szerint kiabálva tolt le mindkettőnket, mert neki nem vettünk egy ugyanilyet, ő persze nem számít című mártírszövegbe burkolva... Akkor megnyugtattuk, hogy mindhárman fogjuk használni a foteleket, de esténként közelharcot kell vívni vele, mert "Ez csak az enyém!" felkiáltással egész estére le-és elfoglalja. Az egyik vita ma is ebből fakadt, egészen odáig, hogy akkor ő máris elköltözik. El is indult az előszobába, de visszahúztam és betoltam a fürdőszobába. Az előszoba közepén hagyta a csizmáját és a földön a dzsekijét is, nem tettem el őket. 

Pár perc múlva harmadszor futott ki meztelenül a fürdőszobából és még mindig nem kezdett el zuhanyozni. Tudtam, hogy a vita (mit vita? Élet-halál harc!) folytatódni fog, miután megfürdött, így gyorsan bezártam az ajtót és mindkettőnk kulcsát eldugtam Meli elől, ma már ne menjen világgá! 

Attilával váltásban sürgettük és mivel további tíz perc után sem indult el (helyette üvöltözött, meg persze visszafeleselt mindenre), így elindítottunk egy másik filmet, amiről jól tudtuk, hogy szintén érdekli őt, de nem tudja nézni, mert feliratos és nem tudja elég gyorsan olvasni. Miután - ajtócsapkodás, "Nem vagytok a szüleim-ezés" és hangos káromkodások közepette - fürdés után tudomást szerzett róla, hogy nem a török filmet fogjuk nézni (amit csak ő szeretne), hanem azt amihez ő így nem jut hozzá, tombolásban tört ki, hogy mi őt nem is szeretjük., mert nem engedünk neki semmit. Csapkodta a fürdőszoba ajtót és kiabált, hogy ne halljuk a tévét. Attila elég passzív maradt, csak a végén kiabált rá, én viszont ismét borzasztóan felhúztam magam és megint mondtam olyanokat amiket nagyon nem kellene. 

Fogta magát, kirohant az előszobába megint, felrángatta a pizsamájára a dzsekijét meg a csizmát is "Most elmegyek, nem lesz ám olyan vidám Anya, mert nem jövök vissza!" - Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok, nyugodt vagyok! 

"Hallod? Elmegyek, sírhattok utánam!" - "Csak tessék! Csak kapcsold le a villanyt, mert így nem látjuk jól a tévét!"

Kicsörtetett, de hamar vissza is ért, bámulatos agya hamar felismerte az alternatív lehetőséget: van itt terasz ajtó is! Felpattantam és ráordítottam, hogy "Na húzd vissza azt a redőnyt és csukd be az ajtót de nagyon gyorsan, különben tényleg jön a nagy pofon!" - "Te küldtél el, elzavartál a  házból!" - sziszegte. "Nem küldtelek és nem zavartalak! Nem mész sehová! Mikor leszel már normális? Nem lesz veled soha béke? Nem lesz veled soha egyetlen nyugodt este? Elviselhetetlen és kezelhetetlen vagy és csak azért csinálod a fesztivált, mert nem az van amit te akarsz!" - "De az sincs amit te akarsz, nem te mondod meg hogy én mit csinálhatok!"     

Vége lett az olasz filmnek, közben nagyon gyorsan vert a szívem, de legalább Meli megnyugodott, csendben, már-már türelmesen ült végig a kanapén és meg sem szólalt.

Akkor felálltam, jó éjszakát kívántam és ott hagytam őket, hadd panaszkodjon Attilának. 

Hát a mai nap befejezésére se leszek nagyon büszke, de így sikerült. De napközben mi is napfürdőztünk, mert végre megjött a jóidő és közben majdnem befejeztük a Misi Mókus Olvasónaplót. Ezt leszámítva úgy egyheti elmaradásunk van a tanulásban. Délután két nagy  kartondobozból kuckót építettünk, a cicákkal játszottunk, korábban pedig kétszer is feljött a tetőtérbe ölelgetni meg Anya szeretlek-ezni.

Most viszont csak némán feljöttem fürödni, írni és lefeküdni... ez utóbbi jön most! Jó éjszakát!