Hajrá Önbizalom!

2020.02.12

Hajrá önbizalom: Még a macskáim is jobban szeretnek, mint a gyerekem...

Erősen fúj a szél, a hálóban zörgeti a redőnyt, Melikénél meg a két tetőtéri ablak felhőmintás rolóját. Csoda, hogy tudott aludni szegény. Halkan megyek, mint minden reggel, halkra kapcsolom a közlekedőben a rádiót és csak az ottani lámpát kapcsolom fel. Attila most ágyaz a hálóban. Nyitom az ajtaját és rögtön halk nyöszörgést hallok: ébren van már. Felkapcsolom a nagyon tompán világító kis égősort a szobájában és halkan közeledem az ágyához. Miért van már most görcsben a gyomrom? Nem, a mai indulásnál minden rendben lesz! A paplan lecsúszott a pónis-pizsamás válláról, lassan megsimogatom amint hangtalan leülük az ágyára. Újabb nyöszörgés, nem tetszik-hangon. Nem, nem, ma minden rendben lesz - győzködöm magam. - Jó reggelt Melike!

Nincs válasz. - Jól van Cicám, lassan ébredezzél! - Nem vagyok a cicád! Ne hívj így! - Nyelek egyet és újra megsimogatom a hátát, de elhúzódik és helyettem inkább a csíkos falvédővel bújik össze. Unokahugom jut eszembe, aki mesélte, hogy a tízéves fiával minden nap felkeléskor, olyan pozitív napindítóként a nagy rohanás előtt adnak maguknak öt percet, amikor összebújnak, s csak aztán kelnek fel... Hamar konstatálom, hogy nálunk ilyen soha nem lesz. Inkább kimegyek, nekem is készülnöm kell.

A rádiót kicsit hangosabbra veszem, kitámasztom az ajtaját és a mosdó majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Eltelik három perc, visszanézek hozzá, ugyanott és ugyanúgy fekszik az ágyán, pedig már mindjárt hét óra. - Melike, Jó reggelt, ébresztő! Légyszíves kelj fel most már és öltözz, tegnap nem készítettünk ruhát.

Nem mozdul, közelebb megyek és megfogom megint a vállát: - Jóóóóreggeeeelt! - mondom, (szerintem) viccesen. - Jó reggelt, te M O S L É K! - köpi rám és én lefagyok a döbbenettől. - Cicám... nem, Melike, ez nagyon csúnya volt, ilyet nem szabad mondanod!

Úgy látom, kezd felélénkülni, mert zsigerből ellenkezik és felesel: - De szabad, azt mondok amit akarok, én döntöm el! - Nem, ilyet nem mondhatsz soha többet, érted? Ez borzasztó csúnya szó, soha ne halljam többet, senkinek sem mondhatod, mert mi nem beszélünk így! - Anya, ne ordíts velem! - Nem ordítok, csak kérlek, hogy ne mondd ezt többet, érted? - a szokásos vállrándítás. Elönt a melegség, a gyomrom teljesen összement, a szívem kalapál. Mai összes bűnöm, hogy szeretném, ha időben elkészülne. Nem ismeri az órát, és különben is én vagyok a felnőtt, én kell diktáljak, de nem megy. Pedig az általános és az aktuális célok érdekében túl kell lépnem ezen a moslékon is, ahogy a múltkori disznón, különben elkésünk. De hol van az megírva, hogy nekem mindent el kell tűrnöm? És majd' másfél év után még meddig? Azt tanácsolták, hogy a verbál-csatáktól minél előbb szigeteljem el magam és amint lehet szálljak ki a soha véget nem érő népi felelgetősből. Ez jut eszembe, úgyhogy a szobájából kimenet felkapcsolom (Meli dél-szilasi szóhasználatával "felcsukom") a nagyvillanyt és eloltom a kislámpát: hét óra van, tovább nem várhatunk! - Te jössz! - mondom ma is a borotválkozó Attilának a fürdőszobába érve. - Menj, keltsd fel, mert megőrülök! De mire ezt kimondom, a gyerekszobából kiabálás érkezik: kizárásos alapon valami szükséglete keletkezett... - Anyaaaaaa! Akkor gyere és segííííts! - Miben segítsek? Kikelni az ágyból? - Ha idenéznél akkor látnád hogy már rég kikeltem! - (Igen, ha hátul is lenne szemem és minden szobában, akkor látnám). - Igazítsd meg az ágyad légyszíves és öltözzél! - De mibe? Segíííííts! - (Neeeem, nem, ma nem dőlök be! Annyi ruhája van, mint tíz ilyen kislánynak, hússzor annyi mint másfél éve volt, de képtelen kiválasztani egy évszakhoz illőt, amit meg én választok, az "szorít vagy csúnya vagy fiús vagy cikis vagy nincs rajta semmi csillogós"). - Melike, vegyél ki valamit és kezdj öltözni, mert már elmúlt hét óra! Intézném magamat is, ki is jön ma hozzánk az irodába külföldről? Atyaég, magamnak nem vasaltam semmit! Mindegy, majd ha Meli kész van, én ráérek... De legalább a blúzt ki kéne .... - Anyaaaa! Hányszor kell még szólnom? Gyere mááááár! - Igen? Mit szeretnél? - még mindig pizsamában áll a komód előtt és már a hamradik fiókot túrja fel... a régi nóta. - De mit vegyek fel? Nincs itt semmi jó ruha mert ti nem vesztek nekem semmit! (Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok, nyugodt vagyok, na!) - Melike, tudod hogy ez nem működik és azt is, hogy mi a válasz erre! - Nem, nem viszed el a ruháimat a szegény gyerekeknek, mert ezek az én ruháim, csak az enyémek! - De igen! (Nyugodt vagyok!) El fogom vinni az összeset és a két legcsúnyább ruhát fogom meghagyni neked, hogy azokat váltogasd! Nem érdemled meg, hogy ennyit költsünk rád! - Attila jókor érkezik, közvetlenül azelőtt, hogy otthagyom Melit. - Na ne kezdjétek megint! - mondja.

Kijövök, intézem a saját ruhám, valamit fel kell vennem, a gyerekszobából közben nemcsak Attila hallgatja a panaszáradatot, hogy Anya ilyen, Anya olyan, Anya nem segít, Anya most is itt hagyott és olyat az anyukáknak nem szabadna csinálni, mert az anyukáknak mindig segíteni kell a gyerekeknek. Próbálok nem figyelni rá, de nem megy, görcsöl a gyomrom. Mire elkészülök, legalább atlétát sikerült egyedül felvennie. - Melike, haladjál kérlek, mindjárt negyed nyolc! - Undorodva végignéz rajtam: - Anya, ez most komoly? Hogy nézel ki? - Fú de klasszul indul ez a nap... Pedig szombaton egész nap pancsolt meg csúszdázott egy budai fürdőben, pedig vasárnap a Madáchban nézhette a Vuk-ot, pedig agyon dícsértük a jó jegyeiért és nem bántottuk a rosszabbakért, pedig szeretjük, pedig a mienk, pedig jó anyja vagyok, pedig ezt magam se hiszem, pedig...

Eltelik még tíz perc, a konyhában kész van már a doboza, csoki ma sem került bele. Attila békésen reggelizik, én a saját hajam rendezem a lenti fürdőben, miután átvettem egy másik blúzt... Melike csak egy banánt kér és a fellépőjén állva előbb a hűtőben kutakodik tejszeletért, aztán a spejzban csokiért, mindhiába! Szerencsére még mindig nem jött rá, hogy manapság hol van a csoki dugihelyem, amit időnként én se találok.

Melike nem engedi hogy én csináljam meg a haját, sürgetnem kell megint, mert fél nyolc elmúlt, Attila indul ki az iskolatáskával a kocsiért. Végre felveszi a csizmát, majd eszébe jut, hogy az egyik macit beviszi az iskolába és végigtrappol a lépcsőn a csizmájával a szobájáig. Kétszer szólok fel, mire nagynehezen megérkezik Brumival. - Anya, ne felejts el a cicáknak konzervet! - mondja, mintha ez komolyan érdekelné. - Tudod, hogy nem felejtem el - válaszolom. Végre rajta a sapka-sál-kabát kombó is, húzza a zipzárt és lép a kocsi felé. - Szia Anya! - kiabálja vissza. - Szia. - mondom én. - Puszi esetleg? - kérdem, de Attila már nyomja a dudát, 7 óra 40 van. - Nem kell nekem mindenkit puszilgatni! (Köszi. Megint.)

Egyensúlyozok a langyos tejjel és a macskakajával a csúszós járdán. Folyik a könnyem, minden fáj és nem tudok jóra gondolni. A két komótos kandúr egyszerre kísér a garázsmenti macska-lakig. Lassan öntöm a meleg tejet, hadd melegedjenek fel ebben a hidegben. Nyitom a konzervet és kiadagolom a duplatálba Melike cicáinak. Ez a sorrend: ha fordítva csinálnám, talán kilöknék a kezemből a konzervhúst, a tej pedig kihűlne. Imádom nézni és hallgatni, ahogy sztereóban lefetyelnek, valamiért elégedett leszek tőle. Ők megértenek. Ők értékelnek. Talán még szeretnek is!