Első látásra...

2018.10.03

Október három. Verőfényes őszi idő, az az időjárás, ami egész évben az egyik legszebb: hajnalonta már csipkedős hideg van, de késő délelőttől szikrázó napsütés a kárpótlásunk! Október harmadika van, épp egy hónapja, hogy először hallottunk Melikéről, ma pedig... ÚRISTEN, mindjárt LÁTHATJUK ŐT! Miután a fővárosi szakszolgálat összehozott minket a megyeiekkel, felgyorsult minden! Még több információt hallhattunk Kanalas Melindáról: azt, hogy egy fehér magyar nő nyolcadik gyermekeként, gondozatlan terhességből született, azt, hogy az ilyenkor kötelező csecsemőotthon után 2 és fél évesen került Aniékhoz, a nevelőcsaládba. Pontosabban ekkor került hozzájuk először. Életadó anyukája, Kati kapcsolatot tartott Melindával és Aniékkal, kezdetben gyakrabban, aztán egyre ritkábban látogatta őt, de tudta, hogy a rendszeres kapcsolattartással biztosíthatja, hogy Melinda ne kaphasson örökbe adható státuszt, hiszen már akár félévente egy-egy telefonhívás is rendszeres szülői kapcsolattartásnak számít. Melike hároméves korára Kati külső segítséggel, anyagilag talpra állt (volt már fűtés és világítás az otthonukban), így a gyámhatóság kezdeményezte Melinda Katihoz, mint életadó anyához való visszahelyezését. A kislány - saját későbbi elmondásai alapján - vérszerinti anyukájánál való tartózkodása alatt sokat nélkülözött: Kati újra lecsúszott, nem volt pénze a közüzemi számlákra, gyakran ételre sem, a Gyámhatóság és a Gyermekvédelem elől rendszeresen bújkáltak Melikével együtt, nem nyitottak ajtót, bár a faluban mindenki jól tudta, hogy otthon vannak. Kevesebb mint másfél év kellett hozzá, hogy Kati újra és végérvényesen elveszítse a talajt a lába alól. Már nem volt választása, Melindát szerencsére a korábbi nevelőcsaládjába, Aniékhoz helyezték vissza. Kati látogatásai fokozatosan ritkultak, míg az utolsó alkalommal őszintén elmondta az akkor hétéves kislánynak, hogy többet nem találkoznak, nem látogatja meg többször, mert nem tud róla gondoskodni. Melindának nagy törést jelentett ez a momentum, hiszen - a fokozódó bajok dacára - volt egy ragaszkodása édesanyjához és édes testvéreihez, akiknek ottléte alatt 3-4 éves kora ellenére anyjuk helyett sokszor ő viselte gondját. Édesapjáról nem tudnak semmit, az viszont kiderült, hogy tavaly nyáron a megyei listáról találtak egy érdeklődő pesti házaspárt, akik Melikét örökbe akarták fogadni és pár hónapja megkezdték vele az ismerkedést, majd a család visszalépett az örökbefogadástól, mert a nagyobb örökbe fogadott fiukkal problémák merültek fel, s úgy érezték (sajnos túl későn realizálva), hogy nem lesznek képesek két jelentős kihívással egyidőben megbírkózni. Hamar kiszámoltam, hogy ha minden jól megy, Melinda soron következő negyedik anyukája lehetek...

Állunk a megbeszélt időpontban a városi pláza szökőkútjánál. Két perc múlva tíz, a sarkon feltűnik az egyik gyermekvédelmis hölgy, Edina néni. Eszünkbe jut amit Pesten és itt a megyei Gyermekvédelemnél is kihangsúlyoztak a gyermekvédelmi szlengben "rápillantás"-nak nevezett első találkozás esetére: ha élőben nem szimpatikus a gyerek, rögtön meg kell mondani és azonnal ki kell szállni. A rápillantás ebben a megyében nem pár perc, hiszen a gyakorlatban összekötik egy első találkozással, mint nálunk is. Továbbmenni és az ismerkedést megkezdeni akkor és csakis akkor szabad, ha mindkét leendő szülő egyformán és azonnal szimpátiát érez és azt, hogy a gyereket el tudják képzelni a közvetlen környezetükben, mégpedig örökre. Melinda nem tud róla, mi fog most történni, azt viszont minden részlettel együtt pontosan tudja, mikor mi történt vele és azt is, hogy egyszer valaki örökbe fogja őt fogadni. Attilával előre megbeszéltük, hogy ha tetszik Melike, akkor megszorítjuk egymás kezét, ha nem, akkor elengedjük! Hülyén érezzük magunkat amint itt dekkolunk a szökőkútnál, mint valami párkerespárt vakrandin, így lassan elindulunk inkább a fagyispult felé. Sétálunk és várunk, fáj a gyomrom az idegességtől. A mozgólépcső felől érkezik Olgi néni és mögötte 10 méterrel lemaradva a nevelőapuka és a nevelőanyuka, utóbbi kezét fogja egy sportos, barna hosszú hajú gyönyörűszép kislány piros mikiegeres pulcsiban és farmerben. Befont copfja himbálózik a hátán, atlétikus alkatával járás közben csak úgy dobálja a karjait; látszik, nehéz lehet őt utolérni... Annyira figyelem őt némán, hogy percekig fel se tűnik, hogy a kezem lilul Attila szorításától, ahogy az övé is az enyémtől. Megállnak, Ani a nevelőanyuka felszínesen ránk néz, nem köszönünk, de én sírni kezdek. Hogy lehetett éppen ŐRÓLA lemondani?? Sírok és nem értem, miért nem kerülhetett végleges családjához évekkel ezelőtt? El nem tudom mondani, hányszor hallgattuk hogy GYEREKNEK CSALÁDBAN A HELYE! Hát hogy lehetett ezt hagyni, hogy lehet törvényesen rendszeres kapcsolattartásnak tekinteni egy félévente beeső telefonhívást és ezzel gátját szabni, hogy egy ember minimális esélyt kapjon egy normális életre? Ez persze csak az egyik költői kérdés, amit az ember egy örökbefogadási folyamatban leginkább magának tesz fel...

Olgi nénivel félórája megbeszéltük a közeledési stratégiát: Ő és Melinda ketten bemennek az egyik ruhaboltba, mi pedig kvázi spontán - Olga régi ismerőseiként - összetalálkozunk nézelődés közben, a verbális részt Olga irányítja majd. Féltem ettől, de most itt vagyunk. Csajos kiegészítőket nézegetnek, Olga rámnéz és odsúgja: "Mostantól tegeződjünk!", csak bólintani van idő, mert Melinda visszafordul és ránk néz. "Nahát, sziasztok!" - mondja Olga, "Ti is itt vásároltok?" - "Iiiigen, épp erre jártunk mi is" - dünnyögi valamelyikünk... "Á remek" - mondja Olga, "Nekem meg Melinda segít kabátot nézni!"

Lassan elegyedünk szóba Melikével, ő félszegen válaszolgat, majd a harmadik bolt után Olgi kifogást talál, hogy miért marad le tőlünk és felveti, van-e kedvünk esetleg hármasban enni valamit. Szerencsére épp van, mindhármunknak!

Hát, valahogy így kezdődött!