Először a nevelőcsaládnál

2018.10.11

Aniékkal Edina, a gyermekvédelmis pszichológus beszélt meg időpontot nyolc nappal a Melikével való első találkozásunk utánra. A Plázás első randi után Olga megkérdezte Melindát, szeretne-e még egyszer találkozni Hildával és Attilával. Félszeg, de azért egyértelmű bólintás volt a válasz, így most Edinával együtt haladunk Gyomaapáti és Melike felé, hogy csináljunk vele egy egy-két órás helyi programot. A hátsó ülésen Edina mellett egy hatalmas doboz utazik, Edina elmondja, hogy ezt Melinda nevelőcsalád-beli testvérének, Gáborkának küldik a leendő örökbefogadó szülei Olaszországból. Később, már Gyomaapátin maga Gáborka mutogatja lelkesen, hogy egy lépegető robotot kapott, látjuk rajta, hogy eddig nem képzelte, hogy létezik ilyen.

Gyomaapátira érkezve az autónkat sokan megbámulják, ahogy minket is, amint kiszállunk belőle. Rendezett családi házhoz érkezünk, Ani és Géza, Melinda nevelőszülei elénk jönnek, bemutatkoznak, Ani egyből felajánlja hogy tegeződjünk, ez szimpatikus! Edinától az autóban kaptunk pár tanácsot, hogy hogyan közeledjünk Melindához: mutattassuk meg vele a szobáját, a játékait, az udvart, és közben próbáljunk beszélgetni. A ház előszobája az ebédlőbe vezet, abból nyílik minden más helység. Az ebédlőben az élénk Gáborka mellett ül Melinda, szigorúan lesüti a szemét, nem nagyon néz ránk és nem beszél, viszont Edinát láthatóan jól ismeri, úgy érezzük, a szóba elegyedéshez szükség lesz Edina segítségére. A háziak leültetnek minket, Melinda mellé kerülünk, aki a szeme sarkából méreget mindkettőnket, de engem főleg. Haja most is rendezetten befonva, minden gomb a helyén, pisszenést se hallunk. Ani mond pár bevezető mondatot a családjukról, az itt nevelt - jelenleg 4 gyerekről, aztán lassan közelít Melindához. Gáborka megkapja az ajándékát, aminek kibontását a többi gyerek is lelkesen várja. Edina Melikéhez fordul: "Melike, van kedved körbevezetni Hildát és Attilát a házban? Szívesen megnéznék a szobádat." Melinda mérsékelt lelkesedéssel mondja, hogy "Jó" - és végre már ránk is nézve azt hogy "Gyertek." Rózsaszínre festett fal, kis szekrények és egy felnőtt ágy fogad minket, rajta egy ismerőssel, a fehér macival, de most nincs rajta kék póló. Az ágy előtt egy kis asztal és két szék is van. "Itt szoktam rajzolni"- halljuk a körbevezetés elején. Érezzük Melindán, hogy picit feszült és nincs sok közlendője, majd zavarában azt mondja: "És ebbe a fiókba van az összes bugyim meg a zoknik". Aranyos. Pár perc után az udvarra megyünk, ahol megmutatja a hintát, elmeséli, hogy nemrég leesett róla, de nem ütötte meg magát és Géza bácsi már megszerelte és nem kell félni, többet nem szakad le. Találkozunk a két kutyussal is, majd leülünk a kerti asztalokhoz. Nemsokára Edina jelenik meg a terasznál: "Te Melike, nem akarnád megkérdezni Hildát és Attilát, hogy kérnek-e kávét?" Rögtön mögötte megjelenik Ani és hozzáteszi: "És hozhatnál ki pogácsát is." - "Megyeeek"! És megy és intézi és hozza és viszi!

Míg mi a kertben pogácsázunk, odabenn Edina és Ani átbeszélik az összes nevelt gyerkőccel kapcsolatos aktualitást és azt is, hogy nekünk Melindával mi legyen a mai program. Mivel helyben nem vagyunk ismerősök, amúgy is rájuk hagyatkoztunk volna. Azért megkérdezzük Melikét, mihez lenne kedve, hová menjünk. "Nekem Ani néni azt mondta, hogy ti majd elvisztek engem a játszótérre". Mire én: "Ó, de szuper ötlet! Merre van a játszótér?" - "Az itt nincs, csak 10 kilométernyire, a városban" - mondja Ani, a teraszról kilépve. "Viszont van itt egy arborétum, már jártunk ott a gyerekekkel, oda elmehetnétek, ha van kedvetek". Volt, indultunk, Öt perc autózás után el is értük a kertet és megvettük a jegyeket. Melinda érthetően nem volt közlékeny, jó öt méterrel előttünk járt, lóbálta a kezében lévő teásüveget, amit zavarában gyakran meghúzott. Az arborétum egyedüli látogatói voltunk. Mentünk, sétáltunk körbe, de én csak Attilával váltottam pár szót, szokásomhoz híven aggodalmaskodva: "Te, ez normális, hogy ennyire nem kommunikál, miért nem mosolyog?" és hasonló okosságokat kérdezgetve. Mint mindig minden kérdést, Attila ezt is a megszokott higgadtsággal kezeli, mégis mit vártam, legyek türelmes, Melike bizalmatlan a felnőttekkel, nem lehet azonnal megnyitni,,, hittem neki, érdemes volt!

Elfáradást tettetve (na jó, kicsit fáradtan) leülök egy padra és intek Attilának is, hogy jöjjön, lássuk, Melinda csatlakozik-e. Jóval előrébb jár megint nálunk, de két perc múlva szép lassan visszajön hozzánk, sőt leül kettőnk közé. Attila tud természetesen viselkedni, de az én gyomrom megint akkora, mint egy szilvásgombóc. Attila már korábban is csinált egy-két fotót, így még kezében van a telefonja. Előszed belőle egy extra fotó funkciót, ami a fotózandó archoz tetszés szerint nyuszifület nagy lapátfoggal, cicabajszot rajzol színesben, vagy masnit tesz a fényképmodell hajába. És a jég megtörik! Hatalmas kacajok, nagy nevetések, grimaszolás a kamerának és eltűnő mélabú! A férjem egy varázsló! :)

Az arborétum régi fahídján Melike nem mer átmenni, mondja, hogy attól fél, leesik. Mindketten megfogjuk a kis kezét és megnyugtatjuk, hogy ne féljen, nem lehet gond, nem fog elesni, mert mi biztos elkapjuk, itt vagyunk hogy megvédjük, biztonságban van velünk. Ezt valahogy rögtön elhitte nekünk, mert odafelé még lassan lépeget a kerti papucsában, de visszafelé már megfeledkezik a félelméről és simán átfut a fahídon.

Hazaérve Melinda nevetve mutogatja Attila telefonján a róla készült nyuszis, kutyusos és cicás fotókat és Gáborkával, kedvenc nevelő testvérével is készítünk párat. Kicsit még beszélgetünk mi felnőttek, megbeszéljük az ismerkedés további lépéseit, időpontot egyeztetünk és búcsúzunk.

És akkor valami nagyon váratlan történik. Melike odaszalad Attilához, némán megöleli, aztán engem is, aztán Attila felveszi a karjába, aztán én is és aztán hárman ölelkezünk egy egész percig. Jaj, miért bőgök folyton?!