Anya, ne sírjál!

2019.07.28

Egy csodás munkahét kezdete...

Nyomásra ébredek a mellkasomban, megint nyugtalanul aludtam. Olyankor van ez, amikor lefekvés előtt jól felhúzom magam valamin, ami aztán nem hagy nyugodni. Jelen esetben egyfelől a bűntudat, hogy megint az üvöltözésig jutottam és az nem én vagyok, másrészt a bűntudat, hogy Melit éjszakára magára hagytuk a nappaliban, hadd aludjon egyszer tényleg egyedül.

Régóta vártam, klassz hétvégének ígérkezett, de elromlott a vége. Évenkénti összejövetelünkre a tágabb családdal most vasárnap került sor, de mi külön invitálásra már szombatra érkeztünk nagynéném közeli telkére, aki már tíz napja ott volt a Melikénél másfél évvel idősebb fiú unokájával. A szombati nap és a vasárnapi fele nagyon jól telt, a két gyerek jókat futkosott együtt (na meg telefonozott!) és egy majd' három órás maratoni társasjátékozás is zajlott a félig fedett teraszon, ahol még az esőre se figyeltünk különösebben. Melike és Aykut (akinek megint török apukája volt alkalmi szakácsunk vasárnap) együtt fedezték fel a nagy kert legjobb búvóhelyeit, beleértve a kertben parkoló autók csomagtartóit, a szerszámtárolót, az ágy alatti temérdek helyet, a zuhanyt, meg a bokrok nyújtotta árnyas sarkokat, mi felnőttek meg váltott önkéntességi rotációban vállaltuk a fogó szerepét. Melinda sokáig fenn volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy vasárnap jó korán felébredjen és minket se hagyjon aludni, ami egyébként is szokása. Reggeli után Aykut apukája, Ali mellé befutottak a Szüleim és később Nővérem és családja is. Ali az egész falunak elegendő csirkét grillezett a szabad tüzön, elővettük hozzá a Melike által készített (én csak diktáltam..) görög salátát és a rengeteg egyéb ételt, amit a rokonaink otthon főztek vagy útközben vettek. Melike nem evett a húsból, ahogy nagynéném szombati ebédjéből sem. Emlékszem, egy teljes világ omlott benne össze, amikor tavasszal, nyolc évesen megtudta tőlünk, hogy a hús korábban állat volt... "ezt nekem Ani néniék nem mondták soha, én nem tehetek róla..." Pedig ősszel, amikor hozzánk került, a párizsi a gasztronómia felülmúlhatatlan csúcsát jelentette számára, alig volt nap, amikor ne vettem volna neki. Aztán a parizer eltűnt, az amúgy kitiltott sajtok közül a sonkás Medve érthetetlenül belépőt kapott, viszont a régebben annyira imádott jó rántotthús se kellett már, mert állatból van... A hónapok során az euro árfolyamot is erőteljesen meghaladó volatilitást mutatott a húsevési hajlandósága és nem hajlandósága. Napjainkban újra hódít a parizer és a KFC-s (állat)csirke is bemegy, de a házilag sütött húsok no way! Így történt, hogy Melinda vasárnapi ebédje koviubiból, rizsből, meg görögsalátából állt és a hús átmeneti hiánya az étrendjében engem nem különösebben zavart.

Megettük az ebédet, de Melike és Aykut máris sugdolóznak a desszertről. Tegnap otthon cukormentes Tiramisut készítettem egy nyolcéves asszisztenciája mellett, mára szépen összeértek az ízek a nagy tortakarikában. Most sem zavar, hogy a vendégsereg előtt saját gasztronómiai zsenialitását csillogtatva önmagát hozza ki egyedüli szakácsként: hadd dícsérjék, neki még nálam is jobban kell az önbizalom! A legjobb visszajelzés a készítőknek: a Tiramisu kevesebb mint tíz percig tartott.

Keresztlányom egy új játékkal ismertet meg minket a nagy kajálás után, Meli Aykuttal játszik, Attila nagynéném telefonját javítja, így én beugrok kipróbálni a Jungle speed-et, később Attila is csatlakozik, hatalmasakat nevetünk.

Melinda ujjatlan felsőjére pulcsit adnék, a sorozatos esőtől lehűlt a levegő, mindenki hosszúujjút húzott, neki nem kell, ő nem fázik, nemáanyaaaaa... Kezdek bepakolni a kocsiba, mert megint esőre áll. Meli odabenn a házban, megint a telefont nyomja, a rajta játszott zene üvölt (de legalább már nem Bódi Guszti). Kérem, hogy halkítsa le és kezdje pakolni a cuccait. "Nem!" - jön a félreérthetetlen válasz. Megyek tovább és pakolok ahogy a többiek is, tíz perc múlva újabb sürgetésem megint hatástalan marad, Meli fel se néz a telefonból. A legeslegutolsó délutáni társasjátékkörnél próbál ő is csatlakozni, de azzal a feltétellel engedem, hogy felveszi a pulcsit. Ellenállás hármas intenzitási fokozattal indul, márpedig ő nem fázik, márpedig őt hagyjam békén, márpedig ő így is játszik, márpedig nincs is hideg, márpedig nem érdekelsz. Letolom, "Hogy beszélsz te velem? Szabad így beszélned?" Nem érdekelsz, nem érdekelsz, a körülöttünk lévő felnőttek mind agitálni kezdik a pulcsira, nem nem! Én vonulok ki ebből, akkor én nem játszom és kikapom a kezéből a mobilját, közölve, hogy a jövő héten ezt elfelejtheti, nem érdekelsz nem érdekelsz - jön a válasz, amire sok szülő már csapna a szájára, gondolatban kábé százszor én is.

Akkor rákezd, hogy ő egyébként ÚGYIS itt fog maradni nagynénémmel meg Aykuttal, nem jön haza velünk. Akkor elmagyarázom, hogy azt nem lehet Melike, de ő nem érti, mi lehet az akadály. "Hát tudod, ha nekem meg Apának sem fogadsz szót, akkor nem hagyhatunk itt téged két napra Magdi nénivel, akit alig ismersz ("De ismerem!"). Nincs itt ruhád sem, ("De van, majd kimossuk!") és itt is unatkoznátok, mert megint eső lesz ("Nem is igaz, sütni fog a nap!" - mondja Aigner Szilárd meggyőző hangján). Közben pakolok, hordom a cuccot a kocsiba, hordom Anyuékét, szedem Meli játékait, pakolok a faházban, ő meg mondja és mondja.

Hazaérve azonnal előveszi a keresztlányunktól kapott gumihurkolót (vagy nevezzék azt bárhogy!) ami színes gumigyűrűket hurkol össze egy dupla pálcán, hogy abból vidám karkötő kerekedjen és a végén egy masszív csattal tűzhesse össze a készítő. Örültem, hogy Melinek volt hozzá türelme, nagyon fontos lenne finommozgásokat gyakorolnia, mert attól (na meg némi türelemtől) sokkal szebb lenne a kézírása. Megbeszéljük, hogy nyolcig fűzhet és hurkolhat, utána vacsora, fürdés odafenn. Eljön a nyolc, már el is múlik és elkészül a nekem, ajándékba készített első karkötő, sőt Attila is elkészítette a férfimodell prototípusát.

Megetetem a cicákat, majd az első adag mosás indítása után bekapcsolom a tévét és feltűnik az HBO3-on tíz perc múlva kezdődő film Mercury életéről, amit rég meg akartam nézni. Most sincs esély, benyomom a felvétel gombot és elkezdem sürgetni Melit, idő van, vacsorázzon, de csak egy joghurtot kanalaz be gyorsan. Most már menjünk fel zuhanyozni, "De utána még ÚGYIS lejövök" - a határozott nemtől ennyi kompromisszumig jutunk, ráhagyom, haladjunk. Közben elönt a düh, mert ismét átfut az agyamon, hogy tíz hónapja, mióta szülők lettünk, egy kezünkön tudjuk megszámolni, hogy hány 6 éven felülieknek szóló filmet tudtunk megnézni. Én ezt most akarom megnézni, ennyi nekem is jár, a ma esti egyórás vizes és relaxálós-mesélős huzavonát csinálja Attila. Melike elindul a lépcsőn, de rögtön visszafordul: "Én idelenn AKAROK zuhanyozni!"- nem is kérésnek, kijelentésnek szánja.

"Rendben, akkor hozd le a fenti fürdőből a pizsamádat, tiszta bugyival együtt már kikészítettem és a törölköződet!" A válaszhoz már ráncolja is a homlokát, hiába, ő se szereti ha feladatot kap. "Ez most komoly, hogy ÉN menjek fel? Dehát én fáradt vagyok!" - Számolok tízig, százig, de nem bírom válasz nélkül. De még épp nem kiabálok: "Ha itt akarsz zuhanyozni, akkor indulj fel a cuccodért, egyébként indulás fel!" "De én azért AKAROK itt zuhanyozni, hogy ti meg tudjátok nézni a filmet!" - közben belép a lenti fürdőszobába és meghökken a földre dobott sok szennyesruha látványán, amitől persze nem vezet sima út a fürdőkádig. "Marha jó, még ezt is én pakolgassam HELYETTED? Ez nem az én dolgom, nem vagyok én szolga!"

Itt már nem számolok semeddig, csak kiabálok: "És én szolga vagyok? Nem helyettem raknád arrébb, hanem azért, hogy itt fürödhess! Döntsd el, hol akarsz zuhanyozni és intézd egyedül, én pihenni fogok és filmet nézni!"

Becsukom a fürdőszobaajtót (hiba volt, nem tesz jót a szeparációs szorongásának!), rögtön kinyitja "Nemááanyaaaaa!" Leülök, már rég megy a film, Attila nyugtatgat, de ideges vagyok, nem tudok odafigyelni. Melinda folyamatosan dühöng a fürdőszobában, hogy ez nem igazság, miért neki kell ezt összepakolni, ő nem szolga, ő gyerek (ilyenkor az!) és különben is! Be nem áll a szája, engem szid folyamatosan, rólam meg le kéne hogy peregjen, csak nem megy.

Attila is nézné a filmet, de Meli kiabál, nem hallunk semmit a filmből, Attila felmegy a tetőtérbe inkább. Úgy érzem fogy az erőm, gyenge vagyok, de mégis bemegyek hozzá, hogy rendre utasítsam, ki fogja megtenni ha én nem?

"Hangot se akarok hallani Melike, menj befelé a kádba és hagyjál minket tévézni!" Kiabálok!

"De Anyaaa, nincs itt a törölközőm, nem érted?" - "De értem, menj és hozd le fentről!"

Senki nem hallott még olyan dobogást, amit mi olyankor hallunk, amikor Meli haragszik ránk, mert valamiért felküldjük. És hozzá továbbra is kiabálja a falaknak a sérelmeit, majd felér a tetőtérbe és Attilának is elpanaszolja, hogy mennyi baja van velem, mert én nem segítek. Folytatja lefelé jövet is, a fürdőszobába érkezve is. Ismétli a korábban már közölt indokolatlan, megalapozatlan fájdalmait és nem érti miért nem teljesítjük azonnal amit kér. Attila lejön, igyekszik nézni a filmet. Melinda világában az anyuka ellátó szerepet tölt be, vagy ideálisan azt kellene betöltenie: ellát, kiszolgál, rendbe tesz, de nálunk nem ilyen fekete-fehér a helyzet és ez még mindig szokatlan neki. Nem bírom tovább, már üvöltök vele, ismételve a korábban már elmondottakat. Csak nyugalmat szeretnék. Minden este. Sírok. Látja. Azért sírok, mert látja. Nagyon rossz nekem, neki is.

"Anya, ne sírjál!" - na ettől még jobban sírok, de már ő is. Közelebb lép meztelenül és megfogja mind a két kezem. "Anya, én nem akarok veled veszekedni! Én nem tudtam, hogy itt ennyi minden van a földön, én nem akartam rosszat!" Sírok. Most is, amikor írom. "Melike, értsd meg, hogy muszáj szót fogadnod nekünk! A szüleid vagyunk, jót akarunk és mindig tudjuk mire van szükséged! El kell fogadnod, hogy ha valamit nem engedünk meg, annak mindig oka van. Emiatt nem akartam, hogy itt zuhanyozz, látod?" - a földre mutatok. "És most intézd magad légyszíves, késő van, szeretnék pihenni! Gyere, feltűzöm a hajad!" 'Nem kell, majd én!" - mondja keserűen, végre elhallgat és morcosan belép a kádba.

Tíz percet sikerül néznem a filmből, zseniálisak a főkarakterek, megérdemelt az Oscar és nem is tudtam Freddie Mercury afrikai származásáról. Attila biztos tudta, de nincs kedvem megkérdezni, még mindig bőgök.

Melinda kijön a fürdőszobából és lefekszik a kanapéra. "Én is nézem a filmet!" Már nem érdekel, háromnegyed tíz van, úgyis elalszik percek múlva. Nem érti mi zajlik a történetben, belekérdez, ki kivel van, mi miért történik, Attilával figyelmen kívül hagyjuk, hátha akkor abbahagyja.

Pár pec múlva alszik. Előre tudjuk, hogy ezzel az a gond, hogy amikor mi felmennénk, őt már nem lehet felébreszteni. Vagy felvisszük a 27 kilóját az emeletre és berakjuk az ágyába, vagy itt alszik. De mi lesz a szeparációs szorongásával? Keltegetjük mindketten, gyengéden simogatjuk a hátát, majd Attila felmegy "Na jó éjszakát, hagyd, aludjon csak itt, semmi baja nem lesz!" Jártunk már így, de akkor ki volt nyitva a kanapé és én idelenn aludtam vele, de most be van csukva és különben is...

Egy csiga lassúságával összeszedek az ágy alól három pár papucsot, betakarva megpusziom Melikét és felmegyek. Nem beszélem be magamnak, de érzem, hogy megint nem fogok nyugodtan aludni, pedig hajnalban kelés és munka ismét.