De ez nem is lopás!

2018.10.25

A kapcsolatunk első áttörését produkáló ismerkedést követően Olgival, Edinával és persze Aniékkal egyeztettük az ismerkedési ütemtervet, benne az intenzív egy hetes ismerkedéssel amikor minden nap találkozunk majd és a közvetlenül azt követő 30 napos átmeneti kihelyezéssel. Utóbbi, na és a várt folytatás vagyis a törvényes örökbefogadás véglegesítése miatt Prágában sikerült egyeztetnem a német főnökömmel, hogy november 5-től összesen 5 hétre itthon maradok (hogy milyen címen, az egyelőre rejtély volt, de a fizetés nélküli szabit igyekeztem érthetően kizárni...) Főnököm meglepően jól fogadta a négyszemközt bejelentett hírt. Előző multi-munkáltatómtól merőben más tapasztalataim voltak, így rosszabbra számítottam, de a háromgyerekes Jens az épp futó projektek dacára óriási lelkesedéssel fogadta a hírt, hogy rövidesen tagságit kapok az úgynevezett szülők klubjába, Persze volt ennek egy vicces nonverbális bája is: amikor kimondtam, hogy 3 hét múlva anyuka leszek, a szeme abszurd reflexből a hasamra tévedt, aztán felvilágosítottam, hogy nincs szó terhességről. Jens gratulációt követő első reakciójára, hogy "Akkor te nem fogsz tudni utazni" - néma bólogatás volt a válaszom, de aztán megerősítettem: "Nem, tényleg nem szeretnék". Megegyeztünk, hogy csehországi felelősségemet kiváló Jozef kollégám veszi át, az adminisztratív vezetés egyelőre marad nálam, de az utazás felejtős és maradok Magyarországon.

Olgiék javasolták, hogy az ismerkedés alatt csináljunk kinti programokat, kiránduljunk, játszóterezzünk és megjelöltek pár alkalmas helyszínt úgy 30 kilométeres körzetben.

 

Mi viszont Melike igényeire is kíváncsiak voltunk, így feltettük a nyitott kérdést: "Na hová szeretnél ma menni?" Gondolkodás nélkül vágta rá, hogy "Felsőrétre". Ó szuper, gondoltuk, mi is ismertük a helyet, erdő és hegy, jó levegő, patakpart, kisvasút és ami kell.

Attila bátorította Melit, hogy másszon fel a köteles mászóra az egyik játszótéren. Melin látszott a visszafogott félelem és a gyakorlatlanság, és mivel nem bíztatták eddig ilyenre, maga sem hitt abban, hogy képes felmászni a mászóka 4 méteres tetejéig. Attila ezért azt mondta neki, hogy ha úgy dönt, hogy megpróbálja, akkor ő felteszi, leveszi és ott lesz végig mögötte és nem hagyja hogy lepotyogjon. Meli az elején nagyon bátortalanul indult el, aztán elindult, de Attila végig fogta, aztán helyenként rászólt, hogy nem kell őt fogni, aztán Attila nem fogta, aztán felszaladt és leszaladt, úgyogy negyedóra alatt abszolút magabiztossá vált a mászókán.

A játszótér, a kisvasutazás, némi sültkolbász és fagyi-ebédféle után irányba vettük a kinti árusokat, ahol Melikét láthatóan sokkolta a játékkavalkád: volt itt minden csillogó, vibráló színű ugráló állatok, plüssök, ékszerek, kistáskák, nagytáskák, szatyrok, vattacukor, fagyi, hagyományos búcsú-édességek, lufik héliummal és levegővel, labdák minden méretben, gyerekruhák, cipők, sapkák, felsőréti kézműves termékek, kóstolni valók, vázák, hajcsatok, hűtőmágnesek és persze sok-sok képeslap. Melikének minden tetszett és mindent hazavitt volna, de hosszas nézelődés után kiválasztott egy pónilovas hátizsákot, aminek a zipzárja másnap tönkrement, de ezt akkor még nem láthattuk, megvettük. Kapott édességeket és lufit, aztán kétszer is visszament egy kulcstartóért, láttuk hogy azt is nagyon szeretné. Elmagyaráztuk, hogy mindent nem tudunk megvenni, de kulcstartót felesleges is volna addig amíg nem kap ő is külön kulcsot, amit majd önállóan használhat. Nem tetszett a válaszunk, amit kétszer is hallhatott, előbb Attilától, aztán tőlem. Továbbmentünk. Jó öt méter múlva benyúlt a zsebébe és mosolyogva elővette a kulcstartót, mert neki az kell!

Attilával kisebb sokkot kaptunk. Tudtuk, hogy Melike nem "lopós", hogy az elmúlt 3 évet talpig becsületes felnőttek közt töltötte. A vágyakozás lett úrrá rajta, annak nem tudott parancsolni. Elmagyaráztuk, hogy ilyet soha többet nem szabad csinálnia, mert csak azt szabad elhozni, aminek az árát kifizettük, ezt pedig nem vettük meg és nem is fogjuk megvenni. Duzzogott, erre mondtam neki, hogy az ilyet egyébként lopásnak hívják és ha nem visszük azonnal vissza, akkor a rendőrbácsi börtönbe is dughat minket... "De én nem loptam" - volt a válasz "Csak kellett nekem!" Észrevétlenül, rekord gyorsasággal visszacsempésztem a kulcstartót az árushoz az akasztójára és indultunk vissza Aniékhoz.

Aninak négyszemközt elmeséltem mi történt. A gyerek nem lop és a gyerek nem ilyen! Nevelőtestvére, Gáborka is a napokban ismerkedik leendő olasz szüleivel, akik hasonló esetről számoltak be. Gáborka sem lop, de az ismerkedések alatt Melikével minden este részletesen megbeszélik, hogy ki mit kapott, kit hova vittek és hova visznek ezután, aztán ellátják egymást tanáccsal, hogy mit kérjenek legközelebb és mit próbáljanak ki új szüleikkel...

Eltelt a nap, kellemesen elfáradtunk. Mielőtt visszaindulnánk a szállásunkra, Melike megint megölel mindkettőnket és én félve teszem fel neki a maradék két kérdésem: "Melike, hogy szeretnél szólítani minket? Szeretnél holnap is találkozni velünk?" A második kérdésre csak bólogat és közben hangosan mondja: "Hát apának meg anyának!"