“Anya, én most nem szeretnék ünnepelni!”

2018.12.07

A nap, amire hat éve vártunk, avagy "Anya, én most nem szeretnék ünnepelni!"

December hét: hideg és nyirkos reggelre ébredtünk.

A télapócsokik legnagyobb része még abban a kosárban pihen, amit a két piaci fonott közül Melike csoki készletének tárolására áldoztunk be, avagy fel...

Attilával tanakodunk a napi dress-code-on, nem tudjuk mi lehet "gyámhatóság-komfort", sem ünnepélyesnek, sem ágrólszakadtnak nem akarunk tűnni. Végül maradunk a nadrág-pulcsi kombónál. Mire észbe kapunk, Melike fel is veszi a tőlem elsőnek kapott és pár nap alatt kedvencévé lett kék leggings-t, aminek a két térdére szorgalmas bangladesi varrónők egy-egy rókafejet applikáltak.

Gyors reggeli után fordulunk is rá az autópályára. Melike csendes, álmos és picit izgul is, én meg csak simán szorongok, olyan hildásan mint mindig, mindenen. Ahogy cikáznak a gondolatok a fejemben, momentán a fülbevaló miatt izgulok, de öt perc múlva majd lesz más okom, egy óra múlva meg egy következő.

Sok beszámolót olvastam az örökbefogadások családon belüli megünnepléséről, de Melike valahogy nem mutatott lelkesedést, hogy egy évben két szülinapot tartsunk: az igazit, amikor meglátta a napvilágot, meg a másodikat amikor a végleges családjába, vagyis hozzánk került. Még nagyon érezni rajta a bizalom hiányát, tudom, szinte számít rá, hogy nálunk sem "igaziból végleg" és örökre marad majd, ezért is próbálgatja folyamatosan a türelmünk határait. Vajon akkor is akarjuk-e őt, ha késő este csakazértis kirángatja a tisztán húzott paplanját a kövezett közlekedő közepére, csakis azért, mert kértem, hogy takarózzon be, hűvös az este? Megtartjuk-e őt akkor is, ha minden reggel veszekednem kell vele, mert a tél ellenére csillogós rövidnadrágot venne fel? Megszabadulunk-e tőle és visszaadjuk-e a nevelőcsaládnak, ha nem tudja, hogyan illik beszélni a nagyon idős nagymamájával, sőt hangosan kineveti őt? Vagy ha azzal fenyeget, hogy majd ő felhívja Olga nénit, hogy elmesélje milyen rosszul bánunk vele, mert nem vettünk meg egy újabb labdát (Jégvarázsosat!) a meglévő kilenc labda mellé?

Vajon jó ötlet volt az arany fülbevaló? Tetszeni fog neki? Korán vettük? Rövidesen kiderül ez is: az a terv, hogy az örökbefogadási határozat kézhez kapása után a Gyámhatóság közelében lévő cukrászdában fogunk hármasban tortázni és akkor átadjuk a fülbevalót. Csak annyit tud Melike, hogy lesz egy meglepetés is.

Lépkedünk az ódon épület szűk folyosóján, belépés után Melikéről lekapom a vastag fehér sapkát meg a dzsekit, én meg inkább izzadok tovább, míg el nem jutunk Csapánszki Béláné (Gréta) ügyintézőhöz. Olga komótosan és rutinosan lépdel mögöttünk és várjuk még Nórát, Melike gyermekvédelmi gyámját is. Az iroda fájdalmasan kicsi, pláne ha figyelembe vesszük Gréta hatalmas testű kolléganőjét, akivel ezt a pici helységet megosztani kényszerül. Nem is várjuk Nórát: Nóra már Csapánszkinéék szűk irodájában beszélget Grétával; mindketten széles mosollyal köszönnek Melikének, és nekünk is. Csapánszkiné Gréta fiatalabb, mint gondoltam: csak a hangját ismertem telefonból, mert a napokban kerestem, hogy pontosítsam, hová küldhetem a határozathoz kellő jövedelem igazolásomat.

Gréta kommunikálni próbál Melikével, de ez a szándék egyoldalúnak bizonyul: Melike nem válaszol a kérdésekre. Az ügyintézőnk így inkább előbb minket, majd Olgát nyilatkoztatja arról, mit tud családunkról és arról, hogy telt a gyermek átmeneti kihelyezése. Olga beszámol nálunk tett, múltheti látogatásukról Edinával, amin ugyan Meli iskolai programja miatt nem lehetett jelen, de leírja, hogy néz ki a kislány szobája, elmeséli az iskolai beiratást, azt hogy Melike már a tágabb családjával ismerkedik. Nóra is alátámasztja az előzőeket, majd Olga és Nóra egybehangzóan megerősítik az örökbefogadás támogatását. Gréta tesz még egy próbát a gyerekkel: - És, jól érzed magad Budapesten? - Melike egy halk és zavart igennel válaszol. - És milyen az új iskolád, vannak már barátaid? - Mi mást is várhatnánk, mint még egy határozatlan igent. - Hát, Melike, mi itt Olga néniékkel úgy gondoljuk, hogy Neked Budapesten, Hildával és Attilával lesz a legjobb helyed, ahol véglegesen maradsz majd. Ugye te is ezt szeretnéd? Vagy Te már Anyának és Apának hívod őket? - Igen. - ez a válasz már eggyel határozottabb, ráadásul mindkét kérdésre egyértelmű választ ad. - Nagyon jó - mondja Gréta és együtt mosolyog Olgával és Nórával, amibe lassan mi is bekapcsolódunk. - Tudod Meli, nálunk járt már a Télapó és hagyott itt Neked valamit - oldja a feszültséget Gréta. - Gyere, válassz innen valami finomat! - Meli kivesz két szaloncukrot, minimális mosolyt erőltet az arcára és az eddigi igeneknél is halkabban megköszöni az édességet.

A papírformával hamar végzünk: Kanalas Melinda Kovács Melindává alakul, a tárgyalás és a családi ünneplés után Attila elautózik majd Tarjándegezdre, az önkormányzathoz, ahol az előre egyeztetettek alapján azonnal a kezébe adják majd Kovács Melinda új születési anyakönyvi kivonatát. Ebben Melinda származási helye Budapest, anyja neve Garai Hilda, apja neve Kovács Attila lesz. A gyámhatósági határozathozatalnál egészen gyors a processz: két hatátozatot kapunk, az első Melinda gyámságának megszüntető végzése, a minket jobban érdeklő második pedig Melinda végleges örökbefogadása. Mindkét határozatban ki vannak már töltve mindhármunk adatai a gépben, így gyakorlatilag csak egy felolvasásra kerül sor. Az egy plusz hatoldalas dokumentum minden példányát (konkrétan négyet) oldalanként kell szignózni Attilának, nekem, Olgának és Nórának is, a végén aláírni őket és kész: szülők lettünk!

Kifelé lépkedve megkordul a gyomrom, de azonnal meg is nyugszom: mindjárt tortázni fogunk, ami ugyan a kilóimnak nem, de a lelkemnek égetően szükséges most! Vélhetően Attila is így gondolja, mert a decemberi utcára kilépve rögtön a közeli cukrászda tortáiról kezd áradozni Melikének. Olga kimenti magát és udvarias nemet mond a cukrászdai invitálásomra, "Ez csak a ti ünnepetek Hildám!" - mondja. Így nem marad más, mint átadni a Pestről hozott ajándékcsomagot Olgának és megkérni egy ugyanolyan csomag Edinához való eljuttatására. Olgával tisztázzuk, hogy az utánkövetést "a pestiek" végzik majd, vagyis mi nem nagyon fogunk már találkozni... Kicsit mind elszomorodunk, az elmúlt három hónapban intenzív kapcsolatban voltunk és ténylegesen sok segítséget kaptunk tőlük, most pedig vége. Attilával megköszönjük a sok segítséget Olgának, Melike megpuszilja és megölelgeti és azért megegyezünk, hogy ha járunk a városban, feltétlenül telefonálunk, hátha összejön egy privát találkozó.

- Na gyertek, menjünk tortázni és ünnepelni! - mondom. - Anya, én most nem szeretnék ünnepelni semmit! - mondja Melike a tőle amúgy megszokott határozottsággal. Attilával lefagyunk: - Miért nem? - kérdezi valamelyikünk. - Oké - mondom én - de mi nagyon szeretnénk odaadni Neked a meglepetést. - Jó, de mi az? - kérdezi. - Figyelj csak, mi lenne, ha csak vennénk itt pár sütit, becsomagoltatnánk, együtt elmennénk Mamához és ott együtt megennénk? Semmi ünneplés, de ott kapnád meg a meglepetést, jó? - Jó - mondja a kislányunk és édesapja is beleegyezik.

Mamánál kávézunk, sütizünk és előveszem a fülbevalót: - Ezt neked vettük Apával az örökbefogadásra. Szeretnénk, ha a lila kis fülbevaló helyett ezt hordanád. - Jó. - mondja zavartan. Nincs köszönöm, ilyet nem is várunk. Tetszik neki, lassan kiveszem a lilát és beteszem az újat a fülébe.

Attila lerak minket a plázánál, amíg elautózik Tarjándegezdre a születési anyakönyviért. Egy játszóházi program után Meli mindenképp vásároltatni akar velem valamit. Mindennapos jelenség ez: amióta velünk van, a bőség zavarával harcol: nincs limit és nem tudja felmérni az ideális mennyiségeket, sem az ésszerű határokat. Ellenben hét és fél évesen végre megtanulta, hogy mire használjuk a tusfürdőt, hogy a légfrissítőt nem magunkra fújjuk, hogy a vitaminok segítenek elkerülni a betegségeket és hogy a korábbi kétheti csokiadag velünk akár naponta is beszerezhető. Nagyjából krőzusnak néz minket mindig, különösen ha belépünk vele egy üzletbe. Sosem felejtem az első találkozást, ami ugyanebben a plázában történt, alig öt hete: Olga néninek Melike segített kabátot nézni, mi követtük őket és még a játékboltban sem követelőzött: mindent kérés nélkül visszatett a polcra, miután megnézegette. Égető kontraszt: abban az erősen lefojtott, visszafogott állapotában az volt a természetes viselkedés, nálunk pedig kinyílt a nagyvilág, amiben ő már egy hónapja jelenti a középpontot: az egyetlen gyereket egy olyan közegben, amiben egyáltalán nincsenek határok. Jó, beleegyezem, legyen akkor a DM, úgyis elfogyott a tusfürdőnk.

Az üzletbe lépve egy kiskosarat vennék, de Meli ragaszkodik a bevásárlókocsihoz. - Nem veszünk annyi mindent, elég lesz a kosár is - mondatomra oda se figyel, cask száguldozni kezd a bevásárlókocsival, látszik hogy ezzel is először van dolga. Míg benn vagyunk, négy-öt embernek is nekitolja a kocsit és bár én még az első ütközés előtt nagyobb óvatosságra és több figyelemre kérem, zsinórban jön a többi baleset is. Nincs gáz, én mindenkitől elnézést kérek és bár Melinda egyáltalán nem érti miért teszem, azért ha lassan is, haladgatunk a vásárlással. Attila közben hív, hogy az éttermeknél van már, bekap egy kávét és szerinte mehetünk, megígérem hogy Melivel mindjárt odamegyünk hozzá. Persze közben folyamatos a követelőzés: vegyünk csillogós pónit is, matricakészletet is, három jégvarázsos tusfürdőt is és mindent ami így Télapó és Karácsony között van és csillog vagy illatos... Részben engedek a követelésének, kap egy kis csillogós kulcstartót, veszünk Attilának tusfürdőt, némi fogkrémet és indulunk a pénztársorhoz. És akkor Meli az ott álló nőnek megint nekitolja a kocsit, úgy is, hogy előre szóltam, hogy lassabban és hogy ne álljon olyan közel és hogy várja meg míg mi jövünk a sorban. Az intésemen nagyon láthatóan felhúzza magát: az üzletben kiabálni kezd velem, hisztizik hogy nem vettünk neki semmit (!) Kérdésére, hogy hol van már Apa én tájékoztatom, hogy most megyünk hozzá, így kijövet Meli úgy érzi, már nem kell velem lépkednie, majd ő megy Attilához egyedül, rám már nincs szükség. Ideges vagyok, de úgy döntök, hogy nem fogok rohangálni utána. Már tudja egyedül használni a mozgólépcsőt, na meg úgyse tudja merre van pontosan Attila, ahhoz mégiscsak én kellek majd. De nem, fut előre és a sarkon már látja hová esnek a kávézók. A rengeteg asztal közt én látom meg előbb Attilát, de ezt észlelve Meli igyekszik levágni egy kanyart (csak a tömeggel nem számol...), így egyszerre érünk Attila elé. - Anya kiabált velem a boltban és nem vett nekem semmit! Semmit! Mert ti soha nem vesztek nekem semmit! - panaszkodik.

Itthon végre...

Elmentek a Nővéremék, már nincsenek vendégeink, elfogyott a fél üveg Süsü pezsgő. Míg mi felnőttek átbeszéltük a nap hivatalos történéseit, Rozi keresztlányom elszórakoztatta Melikét, télapósat játszottak.

Attilával megint csak éjjel beszélhettünk: elmesélte, hogy Tarjándegezden járva a hivatalban mindenki jól ismeri a Kanalas családot. Örülnek, hogy Melinda - a nagy család legéletrevalóbb tagja - jó kezekbe került. Egy egész sor rémséget meséltek neki arról, hogyan bújkált Kati a gyámhatóság elől, hogyan gondoskodott három évesen Melike a nála kisebb és főleg a nagyobb (!) testvéreiről, hogyan dolgoztatták rendszeresen, hogyan és miért kellett onnan kiemelni és egy közeli nevelőcsaládba, Aniékhoz helyezni őt.

...

Hosszú volt a nap, rengeteg történés, rengeteg eredmény. Van mit kialudnunk, holnap, már szülőkként egy új fejezetet és egy új napot kezdünk!