Ez itt a te szobád!

2018.11.02


Izgalom a tetőfokán! Hétfőn, három nap múlva indul az átmeneti kihelyezés. Az intenzív ismerkedésünk legvégén Aniékkal és Olgáékkal megállapodtunk, hogy Melike még a költözés előtt nálunk, azaz a végleges családjánál tölt egy éjszakát. Nóra, Melinda hivatalos gyámja is támogatta az ötletet. Nóra egy korombéli, kedves és együttműködő hölgy, Melindán kívül majd' negyven gyereke van ugyan, ám fejből tudja hogy Szilas megye mely pontján, melyik nevelőcsaládnál és milyen múlttal élnek a gyámsága alatt álló, változatos korú gyerekek. Nórára pesti iskolai beíratásához is szükségünk volt. 

Melike maga mondta ki az egyik játszóteres alkalommal, hogy várja, hogy Budapestre költözzön és nagyon szeretné már látni a szobáját. Ezen óhaja momentán a mai látogatásnál előbb is sikerült, Attilával ugyanis - hallgatván a szakemberek bölcs tanácsaira - fotókat készítettünk a környezetünkről és az ismerkedés alatt megmutattuk a kislánynak. Látta a házunkat, a leendő rokonait, az udvart és a szobáját. A mindezekről és az eddig együtt töltött programjainkról készített képeket egy kis albumba rendezgettük és átadtuk neki, hogy amikor nincs velünk, akkor is felidézhesse milyen jó helyekre vittük és milyen elképesztően jófejek vagyunk és elképzelhesse a leendő életteret, amibe mindjárt beköltözik.

De most itt araszolunk az autóúton, ahová letereltek minket az autópályáról egy baleset miatt. Melike egy nagy szatyornyi őszi ruhája, a macik, egyéb plüssök és játékok, a tankönyvei, na és az iskolában a társaitól és tanáraitól kapott búcsúajándékok szépen betöltik a kisautóm még kisebb csomagtartóját és a hátsó ülést Melike mellett. Többször láttuk az albumot, amit az osztálytársak készítettek Kanalas Melindának, mindenki rajzolt, ragasztott vagy festett neki valami szépet és betette az albulmba, Klári tanárnénitől pedig - a hatalmas fehér mackó mellé - egy külön ajándékcsomag is utazik hozzánk. Nehéz megállnom sírás nélkül, amikor ezeket nézegetem na és Melinda szomorú, gyönyörű szép szemeit. Szegény kis Twingo, lassan araszolunk, de vele a pályán se haladnánk elég gyorsan. Én tehetek róla, a saját kertünkben sikerült induláskor ráhajtanom a nagyobb kocsival a bejáratunk sarkára: durrdefekt, pótkerékkel nem utazhatunk oda-vissza háromszáz kilométert, sőt, tízet se. 

"Anya, nagyon kell pisilni!" - ajaj, ezt másodszor játszod el velem - gondolom magamban, az első a felsőréti kisvasútnál volt, de ez sokkal rosszabb. Az autónak, ha iszonyú lassan is, de mégis haladnia kell a sorral, nincs hol megállni. Attila két perc múlva talál szerencsére egy lekanyarodót egy erdő mellett, megállunk. Gyorsan magamhoz veszek néhány papírzsepit, meg a kézfertőtlenítőt és bevetjük magunkat Melikével a bokrok közé. "Anya, itt te is pisilhetsz!" - kiabálja az arra járó sétálók örömére. Két perc múlva az autónk újra elindul, közeledünk Pest felé. "Anya, ez jó volt, nem?" - "Micsoda?" - kérdem elgondolkodva. "Hát együtt pisilni!" - vágja rá Melike.. 

A szomszéd kislányt, aki egyidős Melikével, már képbe raktuk az új szomszéd érkezésével kapcsolatban, így Melike a szobája után leendő legeslegjobb barátnőjére, Csengére kíváncsi.

Belépünk az ajtón, Attila videóz a telefonján. "Azt mondtátok, hogy az én szobám fenn van". - néz ránk és már szalad is fel. "Körbe tudsz menni" - próbálom lenyűgözni, mert a kihelyezett Tegyeszes pszichológusunk azt mondta, ezt a háló-gardrób-fürdőszoba-közlekedő-háló körforgalmat minden kisgyerek imádná, dehát Meli már nem kisgyerek, vagy mégis?

"Ki van írva a nevem a szobám ajtajára" - csodálkozik és bemegy. Némán körülnéz, mi meg hagyjuk, hadd szemlélődjön. "Fúúúú..." "Hát, ez lesz a te szobád - mondom. - Tetszik?" Bólogat

Attila többre is kíváncsi: "Mi tetszik itt legjobban?" - "Hát, minden..." - feleli megilletődötten.

Megmutatom neki a falra szerelt mágnestáblát, amit Csenge máris telerajzolt mindenfélével, de Csengéről képet is vittünk Melinek az albumba, amin látható volt az absztrakt mű kutyáról és cicákról, de élőben egész más.

"És a Csengével mikor tanákozunk?" - kérdi, nem javítjuk ki a beszédét.

"Kicsit később Melike, átszólok az Anyukájának és ha ráérnek akkor szerintem még ma, vagy talán holnap". "Én most akarok!"

Egy óra múlva Csenge és az Anyukája a konyhánkban vannak, a két lány pillanatok alatt összebarátkozott és máris jól kifutkosták magukat. Melike már éhes lehet. Anival egyeztetve mackót sütök vacsira és Csengééket is megkínálom vele.  Aninak elmondtam, miket tervezek főzni az első napokban. "Jó lesz az Hildám, nem kő válogatni, itt mindent megevett."

Melike elé teszem a tálat, de láthatóan csalódott lesz. "Én nem kérek ebből" - mondja határozottan.

"Miért nem kérsz? Ani néni azt mondta, hogy te ezt szereted, ő is csinál néha".

"Nem szeretem és nem kérek, mert azt hittem, hogy rántotthús lesz, meg sültkrumpli!"

Szegény, talán az olajszag miatt várta a rántotthúst, de mi vacsorára olyat nem szoktunk. 

Kicsit később sikeresen kiegyezünk némi párizsis zsemlében és citromos teában, aztán bemutatjuk Nővéreméket. Anyukámék a közelben laknak, de nem akarjuk egy estébe sűríteni az egész családot, ők szombatra maradnak, hiszen lesz még rá bőven alkalom, hogy megismerkedjenek. Melike mostantól mindig itt lesz velünk.