6 ÉVEN TÚL...

6 éven felüli gyerkőcöt fogadnál örökbe? Erre készülj! 

1. Nagyon komoly múltjuk van...

Minél idősebb a gyermek öf idején, annál nagyobb terhet (Tegyeszes szlengben "puttonyt") cipel. Akkorát, amit sok felnőtt sem bír el egyedül. Ő viszont hiszi, tudja, hogy bírja. Hiszen mindig csak magára számíthatott. Eddig. De vajon az eddigi (legtöbbször rideg) világ után biztos azonnal kell-e neki a puszilgatás, a sok ölelgetés? Nekünk van erre szükségünk, vagy neki is?

A múltja sokmidenről szólhatott: nélkülözésről, éhezésről, bántalmazásról, erőszakról, durvaságról, törvényen kívüliségről és sorolhatnám. Vagy akar beszélni róla, vagy nem. Vagy tudja kezelni, vagy nem, de fogunk találkozni vele.

Két dolgot biztosan nem kapott meg eddig: azt az egyéni szeretetet és azt az egyéni figyelmet, törődést, amit egy gyerek csak szeretettel teli családban kaphat meg. Akit nevelőcsaládban neveltek, természetesen kaphatott szeretetet, de az a lét átmeneti volt és biztos nem szólhatott véglegességről. A profi nevelőszülők nem engedik, hogy a nevelt gyerekek anyunak, apunak szólítsák őket, hiszen fontos szerepük gyakorlásakor a majdani elengedést és végleges családba kerülést tartják leginkább szem előtt. És az elengedés így is nehéz; tapasztaltam, mindannyian sírtunk mint a záporeső.

Amiben az öf szülő segíthet és segítenie is kell, az nem a terhek átvállalása. Nem kell a gyerek helyett feldolgozni a traumáját; abban kell segíteni neki, hogy minél előbb húzhasson - húzhassunk együtt egy vonalat, amit idővel részben maga mögött hagyhat (teljesen sosem fogja). Mint egy párkapcsolatban, az ő nélkülünk töltött múltját is el kell fogadni és tiszteletben kell tartani, hiszen élete része. És a múlt kisebb-nagyobb rendszerességgel előtör, tisztán vagy homályosan, de legalább részletekre biztosan emlékszik, emlegetni fogja, nekünk pedig meg kell hallgatnunk és ez sokszor fájdalmas. Abban is nekünk kell segítenünk, hogy mielőbb teljes biztonságban érezze magát. Naponta meg kell győzzük: elfogadjuk olyannak amilyen és innen ő már soha-soha sehová nem megy majd, csakis velünk együtt. Az örökbefogadást megelőző átmeneti kihelyezés első napjától kezdve pedig éjjel-nappal azért kell dolgoznunk, hogy ő mielőbb teljes biztonságban érezze magát. Ez a feladatunk.

2. Szokásrendszer

Hallottam sokaktól sokszor, hogy a gyereknek rendszeresség meg szabályok kellenek. És tényleg!

Egy olyan gyereknél, akit 6-8-10 évig mások, más környezetben és máshogy neveltek, mint mi fogunk, netán több családban is megfordult, lehet hogy egyszerűen nem alakult ki az a napirend, rutin és szokások, amik másoknak az evidenciát jelentik.

"Hánykor szoktatok IgaziAnyukáddal (ne próbáld másképp hívni!) ebédelni?" - "Hát, mi nem szoktunk, csak amikor valaki éhes volt, akkor kentünk egy zsíros kenyeret..." - "És finom volt?" - "Nagyon!" Simán lehet, hogy meg kell neki tanítani, hogy van reggeli, vagy tízórai, ebéd, vacsora...

Az alaphelyzet legtöbb esetben az, hogy az eredeti, vsz család nem tudta megteremteni a gyermek(ek) biztonságos fejlődéséhez kellő feltételeket és infrastruktúrát, a hatóságok (egy idő után) EZÉRT "emelték ki" onnan a gyermek(ek)et. De mire a kiemelésig eljutottak, ő ott élt, velük élt, az ő szokásaikat követte, akár évekig. 

Lehet, hogy nem voltak saját játékai, lehet hogy nem tudja mi az a testápoló, vagy mi az a Lasagne, lehet hogy a légfrissítőt magára fújja, lehet hogy régen rendszeresen járt gyümölcsöt lopni, lehet hogy sok zöldségnek nem tudja a nevét, ellenben a nemi szervekre olyan kifejezést is ismer, amit a szülő nem, ja és lehet hogy minderre a tudásra kiemelkedően büszke. Előfordulhat, hogy a problémák általános megoldása számára nem a ráció, nem a megbeszélés, hanem az azonnali fizikai agresszió, az ütés-verés, mert ezt látta, neki ez a természetes.

A közvetlen környezete akár többször is változhatott: jött, jöhetett nevelőcsalád, megint más szokásokkal. Aztán később betoppan hirtelen az új családjába, ahol talán azonnal azt várják tőle, hogy kövesse a még újabb szabályokat, szokja meg az új környezetet, a szűkebb-tágabb rokonságot, az iskolát, működjön együtt itt is-ott is, keljen-feküdjön-egyen-igyon időre... miközben szegényben folyamatosan lüktet, hogy ez talán még mindig nem a végleges otthona, talán itt sem akarják őt, hiába hallja naponta, hogy innen sehova!

Figyelni kell rá, hogy ne minden fronton egyidőben várjunk tőle eredményt vagy fejlődést. És ez is nehéz lesz, de nekünk felnőtteknek nagyon fontos tudatosítani, hogy a pálya nem nekünk legnehezebb, hanem a gyereknek.

Az iskolás öf gyerekek a legtöbb esetben egy év után szépen felveszik és begyakorolják az új szokásokat, kialakítják a kapcsolatokat, barátságokat és többé-kevésbé minden fronton beilleszkednek, közben pedig érzelmileg és hangulatilag folyamatosan hullámzanak, mert mitől is várhatnának tőlük a stabilitást és a kiegyensúlyozottságot? 

3. A szeretet relatív. És sokszor nem lesz elég!

Amikor 2013-ban eldöntöttük, hogy az öf lesz a mi utunk, emlékszem, "kívülről" hogy láttam magam leendő szülőként. Ha majd valamit elront, ha majd leejt egy tányért, ha majd nem sikerült jól a verselemzés, én magamhoz vonom, gyengéden megsimogatom a buksiját, megpuszikálom és megnyugtatom, hogy "Semmi baj, mindenkivel előfordul, majd legközelebb nem történik ilyen, jobb lesz, satöbbi..." vagy hogy "Gyere szívem, hadd magyarázzam el, mit gondolt a költő, amikor ezt írta"... Na ezek a mi lányunknál sem működnek. Neki olyankor nem abajgatásra van szüksége, sőt, sokszor nem is a szeretet valamely megnyilvánulása a megoldás. Ezek a gyerekek sajnos sokat éltek nélkülünk, sokmindennel, így a problémáikkal is magukra voltak utalva, egyedül oldották meg őket, nem szokták meg, hogy törődjenek velük. Nem kell nekik elmagyarázni a leckét, hiszen alapból tudnak mindent, mindig is tudták, mit gondolt a költő...

Melindánál, ha eltör, vagy elront valamit, az azonnali reakció mindig a "Nem én tehetek róla!", ha meg elmagyaráznék valamit (tökmindegy hogy viráglocsolásról, kétjegyűek szorzásáról vagy maghasadásról beszélnék neki (ha tudnék :)), "Tudooooom!" lenne a válasz! Mindig. Elég ha kellően elnéző vagyok vele és miután lehiggadt (meg én is!), megkísérlem elmagyarázni, hogy máskor mit csináljon esetleg másképp. Mindezt úgy, hogy véletlen se tűnjön úgy, mintha én tudatlan felnőtt a mindentudó gyerekemnek tanácsot akarnék adni... :) 

4. Családi szerepek

Úgy kezdődik, hogy van egy anyuka meg egy apuka, akiknek gyerekük születik. Nagy szeretetben együtt nevelgetik, a gyermek cseperedik-okosodik, bölcsi-ovi-suli és közben az elejétől látja át és tanulja meg a családi szerepeket és szabályokat. Ja, nem!

A hat éven túl örökbeadott gyerkőcök jó része (beleértve Melindámat is) soha nem látott normális családot. Messze nem természetes neki, hogy Anya meg Apa "mondja meg a tutit", azaz dirigál (azt nyilván ő szeretne), és dönt mindenről. Meg kell neki tanítani, hogy ez így működik és csak így működik jól és ő csak így lehet biztonságban. És ez az egyik legnagyobb kihívás. Nincs megalapozva az "élet rendje", fogalma nincs miért ne dönthetne ő egyedül arról, hogy milyen szobabútort veszünk neki (hisz neki vesszük), vagy hogy hová megyünk nyaralni. Minden nap el kell magyarázni a viszonyrendszert és azt, hogy miért van rá szükség és az üzenet így is nagyon lassan megy át.

A végleges család-felállás elfogadása attól is függ, hogy az öf előtt milyen családokat látott valahol valamikor mégis. Melikének én sajnos a negyedik anyukája vagyok: volt a vérszerinti (vsz.), egyéb szlengben "életadó", aztán volt Ani néni, a nevelőanyuka, volt az előttünk öf-ra jelentkező anyuka ahol a házaspár ismerkedés alatt visszalépett, és végül vagyok én. A gyerekemnek van tehát egy nem kicsit eklektikus anyaképe.

A sok anyuka közt még rémlik neki egy időnként földig érő hajúnak emlegetett, tehát hosszú hajú, szép arcú, atlétikus alkatú nő (a vsz.), akihez én például kicsit se hasonlítok és emlékszik egy börtönt-járt, roma apukára is, aki semennyire nem Attila, a férjem. Ez a két ember és életkörülményeik szintén messze állnak a mieinktől, ahogy az utoljára tapasztalt nevelőcsalád-beli viszonyok is.

Innentől aztán, gondolhatjuk azt is, hogy a gyerek igazi nevelése csak most, csak velünk indul. Hát, ezt még sokszor írom majd, de azt hiszem, innen tényleg szép nyerni!     

5. Bizalom és hullámvasút

Már írtam arról, hogy igen abszurd lenne egy traumatizált gyermektől azonnal érzelmi stabilitást, vagy állandóságot várni. Nem látott erre mintát, az öf családban majd szép lassan fog, de csak miután elnyertük a bizalmát.

Sok ilyen korú öf gyerek eddigi életében egyetlen dolog volt jelen folyamatosan: a változás: folyton csak adták-vették, mint egy zsák krumplit. Az öf szülők és család állandóságra törekszik, de ennek eléréséhez hosszú és hullámzó út vezet. Egyszer fenn, egyszer lenn.

Mi sokat veszekszünk és tudom, hogy más családoknál sincs ez másképp egy kiskamasszal, ráadásul örökbe fogadni sem kell egy kiadós családi veszekedéshez, de én mégsem vagyok büszke erre a szokásunkra.

Attilával mindketten békés és konfliktuskerülő, kompromisszumkereső, realista emberek vagyunk. Mi ketten Melinda előtt ritkán veszekedtünk. Melivel elkerülhetetlenek a konfliktusok. Nagyon megedzette az élet, ezért lett a kortársainál erősebb is, önállóbb is, de dominánsabb is. Nálunk is sokkal dominánsabb. Mégis mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell határt szabni. Minden olyan szitu veszekedéssé fajul, amikor korlátozunk, amikor tiltunk, amikor nem vesszük meg a századik macit, amikor ebben a házban nem lehet kutyája, amikor nem engedünk valamit, ja és amikor tanulni kell.

Amikor ő valamit nem akar, de mi megköveteljük tőle, a leggyakoribb azonnali reakció a dühkitörés. Kiabál, elmond mindennek sokszor mindkettőnket. Eleinte ez soká tartott és nagyon gyakran jött, most már ritkul (vagy csak hinni szeretném). Az egyetlen lassan ható megoldás az, ha a felnőtt mihamarabb kilép a helyzetből, de ez nekem nem sikerül mindig. Pedig hagyni kell hadd dolgozza fel egyedül és az alatt még a szülő is megnyugszik. Ha eltelik egy kis idő, minden bizonnyal megnyugszik ő is. Ez az idő néha egy óra, néha három perc, de utána Melinda teljesen átalakul. Rendszerint a konyhában vagyok, ő odasomfordál és megölel. Némán, sokáig. Olyankor közel állok a síráshoz.

Összeveszés után néha túlzásokba esik, túlkompenzál, mondhatni átesik a ló túloldalára. Extra meglepetéseket készít, levest főz, rántottát csinál reggelire, kávét főz, rám adja a zoknimat (!!!), gyönyörűen megterít és olyankor kapjuk a legszebb művészrajzait is, telis tele LOVE feirattal és millió szívecskével. Kérdezgeti, hogy "Anya, ugye most jó vagyok?"

A másik gyakori reakció az önhibáztatás. Mindegy, hogy egy rosszabb jegyről van szó, vagy a széthagyott dolgairól ami miatt szemrehányást kap, sokszor azonnal visszavág, hogy "Tudom mert mindig minden az én hibám! Mert én szar vagyok, mert én béna vagyok, mert én rossz vagyok!" - Sokat hallott volna korábban ilyeneket?

Viszont nagyon büszke vagyok rá, hogy mostanra megtanult bocsánatot kérni. Már jól csinálja, mert én mindig rögtön megbocsátok!   

6. Fizikai és intellektuális lemaradás

Jó eséllyel előfordulhat, hogy az iskolás korú örökbefogadott gyerkőc öf-kor le van maradva a kortársaitól. Az öf szülőket persze erről időben, részletesen tájékoztatják. Lehet pl. alacsonyabb, kisebb, lehet rossz mozgása, szinte biztos hogy kevesebb szót ismer az osztálytársainál, lehet hogy túl korán kezdették el vele a sulit. Mik adódnak ebből?

Az öf családban szinte száz százalék, hogy fejlesztésre lesz szüksége, mégpedig tartósan. Hazánkban sajnos jelenleg is vannak gondok az iskolaérettség körül. Képzeljük el mondjuk egy nevelőcsalád több, azonos korú gondozott gyerekét, falusi környezetben. A legvalószínűbb, hogy nem fogják őket egyesével vizsgálni az oviban, mert a gyerekek arrafelé hatévesen iskolába mennek és pont. És pont úgy mint a városban, sokuk ekkor még nem érett az iskolára, azaz maradnia kellett volna még egy évet óvodában. De már suliba került és láss csodát, nem is tud megbírkózni a követelményekkel, így "természetesen lemarad a társaitól". Ezeket a lemaradásokat minél hamarabb be kell hozni: fejlesztő tanárral iskolán belül és/vagy magán úton, külön tanárokkal, pszichológussal, rendszerint évekig. Nem kizárt, hogy a szükséges egyéni figyelmet és a felzárkóztatást csak egy speciális iskolában, kis létszámú csoportban lehet biztosítani. Ilyen iskolák többnyire megyeszékhelyeken vannak. És minderre anyagilag is készülni kell, hiszen rendszeres és nem kevés kiadással jár majd. Elég kézenfekvő, hogy a gyerek ismételjen tanévet, hogy az alapokat alsó tagozatban megerősítse, hisz később arra épül minden további tanulnivaló. Nálunk ez bizonyult az egyik legokosabb lépésnek a kislányunkkal kapcsolatban. Nagyon megérte, egészen más lett a viszonya a tanuláshoz; magát az évismétlést a zseniális tanárai nem úgy tálalták neki, hogy te megbuktál, vagy hogy neked ez nem sikerült, hanem úgy, hogy mit szólnál hozzá, ha kapnál még egy évet kicsit gyakorolni a matekot?

Annak a gyereknek, aki az első iskolaévben nem kapott, vagy nem kapott elég bíztatást, vagy pozitív megerősítést, nem lesz motivációja tanulni, ezért a tanuláshoz egészen más hozzáállása lesz, mint annak, akit gyakran, de legalább eleget dícsértek. Mindemellett öf szülőként el kell tudni fogadni azt, hogy a gyerekünk nagy valószínűséggel sosem lesz osztályelső. Ellenben cserébe minimális dícséret hatására óriási lendületet képes venni a tanulásban is, a rendszeres motiválástól pedig szép lassan a feladattudata is kialakul.

Nyilván ez sem általános, de az öf családban sok gyerek jobb minőségű és/vagy több élelmiszerhez és egészségesebb életvitelhez juthat hozzá, mint korábban. A mi kislányunk pl sosem kapott korábban vitamint és nemigen járt rutin vizsgálatokon orvosnál sem. Ellenben cserébe az otthon születése után annyi oltást kapott, amennyit sok ember egy egész élet alatt nem.

Sok öf szülő számolt már be arról, hogy öf-t követően a kisiskolás korú gyereke 1-2 év alatt jelentős fizikai fejlődésen ment át. Itt a mi példánk: két év = plusz 20 centi, plusz 10 kiló :)

7. Önállóság, erő, versengés

Elképesztő mértékű önállóság, fizikai erő és versenyszellem jellemez sok örökbefogadott gyereket. Korunk világában ezek a jellemvonások igen hasznosak lehetnek, amivel a gyerekeink később, a felnőttkor küszöbétől akár nagy sikerekre is számíthatnak.

De a felnőttkorig még bőven van idő. A "Kés-villa-olló, gyerek kezébe nem való!" nevelési alapvetés nagyjából kuka, legalábbis nálunk. Ő tudja. Ő egyedül. Ő nem hülye, ő nem bébi, ő megoldja. Ő birtokolja a világ összes leg-leg-leg címét, és rám a konyhában a világon semmi szükség!

Ha valami jól sikerül, vagy ha valamiért dícséretet kap, akkor szárnyalásra képes. Olyankor el is tűnik a negatív énkép, akkor ő a legügyesebb, legokosabb, neki van a legtöbb barátja...

Legyen szó iskolai feladatról, sportról, de akár arról, hogy ki megy elöl, neki kell elsőnek lenni! Ha nem így alakul, simán hátralök egy felnőttet is, de mindenki csak mögötte mehet.  

8. Társas kapcsolatok

Egy újabb változás. Öf után nemcsak a környezet lesz más, de gyökeresen változnak a kapcsolatok is. Egy újabb fejezetet kell lezárni és vele együtt sajnos barátságokat és komoly szövetségeket is.

Egy nevelőcsaládban több gyereket nevelnek, akik az évek alatt összecsiszolódnak, mint a testvérek. Az egyik legnagyobb elengedés a tőlük való elválás.

Gyereknek gyerek a társasága. Aki sok gyerek állandó társaságához volt szokva, annak egy addig gyerektelen családba kerülve ez egy negatív változást jelent. Nálunk is ez történt.

Akit viszont korábbi egykeként egy többgyerekes család fogad örökbe, annak többek közt meg kell szoknia az osztott figyelmet.

Az iskolai kapcsolatok merőben máshogy alakulhatnak, ha "nevelt gyerekként" jár oda, mintha a végleges családjából. A város-falu ellentétnek a kapcsolatok szempontjából is nagy lehet a jelentősége. A gyerekek nem toleránsak, ha egy kicsit is "másmilyen" gyerek csatlakozik hozzájuk és más szokásai vannak, tanév közben már nehéz lehet beintegrálni őt a csapatba, különösen ha a közösségben már kialakultak a szűkebb barátságok.

Az eltérő viselkedés és a másfajta szokások könnyen távol tarthatják a többi gyereket, pedig 6-8-10 éves korban még minden a "ki a legjobb barátom/barátnőm' körül forog, az önbizalomra meg nagyon nagy szükség lenne. Olyan eltérő szokásokra gondolok egyébként, mint például az aranyos tájszólás, a szegényes szókincs, dolgok nem ismerete (vagy éppen hogy az ismerete!), vagy akár a rosszabb tanulmányi eredmények.

A többi gyereknek szerencsés esetben nincs fogalma arról, mi az hogy örökbefogadás, beszélnek mindenfélét, sok felnőtt és szülő nemkülönben.

Az én Melindámhoz tavalyelőtt - egy pedagógus-anyuka által terjesztett pletykának köszönhetően - azzal ment oda kézilabdán egy felsőbb osztálybeli idegen nagylány, hogy "Igaz hogy te régebben éheztél?" - nem láttam úgy sírni a gyerekemet, mint aznap, amikor apukája hazahozta. És az a nagylány nem rosszindulatú volt, hanem kíváncsi, aki csak validálni akart egy felnőttől hallott értesülést.

A tudatlanok emlegetnek árvaházat is és úgy általában is teljes a káosz a fejekben az egészről, miközben nehéz arra alkalmat találni, hogy ezt a közösség/osztály gyerekeinek szintjén valaki el is magyarázza nekik, pedig az rengeteget lendíthetne egy öf gyerek be-és elfogadásán.

Nekünk a tanárokkal nagy szerencsénk van, de Melikénél így is teljes a lefagyás, ha bárki az ő örökbefogadását emlegeti előtte. Azt ő már lezárná, nem akar hát hallani róla. Még nem tanulta meg ezeket a helyzeteket elég jól kezelni. Minden egyes ilyen ártatlan vagy rosszindulatú megnyilvánulásnál órákig kell vígasztalni és ezektől másabbnak, rosszabbnak érzi magát a többi gyereknél, és azt hogy ő - bármennyire szeretjük - sohasem lehet majd olyan mint ők.