BAKANCSLISTA MÁSKÉPP : MEGVÁLTOZTATNI VALAKI ÉLETÉT!

HILDABLOG

A kezdetek

ÉLETCÉL AVAGY MIÉRT NEM A MACHU PICCHU?

Azt hiszem, életem utolsó tíz évében a legtöbbet azon a dilemmán törtem a fejem, hogy van-e, lehet-e értelme az életnek utód, gyermek nélkül. Az IGEN választ önmagamnak alátámasztandó sokáig nyugtatgatni próbáltam magam azzal, hogy gyerekpótlónak hitt időtöltések sokaságát sorakoztattam fel lelki szemeim előtt: az eddiginél (még) kényelmesebb élet, sok utazás, még több kultúra, barátok, tapasztalások, megélések, mesterdiploma vagy MBA képzés vagy mindkettő, egzotikus nyelvek tanulása, de bátrabb hangulataimban kalandok, sőt, pályaelhagyás is átfutott az agyamon. A NEM válaszhoz nemsokára azon klisé-szerű tény felismerése vezetett el, amit emberek milliói (milliárdjai?) látnak be egy adott kor után: az élet véges. Innen pedig egyenes út vezetett a Bakancslista topikhoz, amibe negyvenpár évesen nem gondoltam bele igazán, azt viszont biztosan tudtam, hogy nem akarok Machu Picchu-t mászni, sem ejtőernyőzni

Elképzeltem, mi lesz és ki lesz majd énutánam - miutánunk, mit hagyok hátra, mi marad énbelőlem, hogy fognak rám emlékezni és ettől szomorú lettem, többször is. Párommal sok beszélgetésünk alatt közösen leszögeztük, hogy tizenkét évnyi házasságunk és a köztünk lévő meglehetősen erős kötelék okán nem fogunk azért szét-és elválni, mert - többezernyi hazai párhoz hasonlóan - történetesen nem született és nem születik utódunk. Azt is eldöntöttük, hogy a művi megtermékenyítés minden formáját elvetjük.

Ehelyett eldöntöttük, hogy elindítunk egy magyarországi örökbefogadási folyamatot. Én ekkor 42, férjem 47 éves volt. Némi bizonytalansággal megkezdtük a procedúrát, átestünk a kötelező feltételekben meghatározott teendőkön, teljesítettünk mindent, majd vártunk. Annyi idő telt el, hogy - noha pontosan tudtuk, mibe vágtunk bele - nem beszéltünk nap mint nap arról, hogy 1-2-3 vagy ki tudja hány év múlva örökbe fogadunk majd egy gyerkőcöt, sőt, az első években a családjainkat sem avattuk be. Aztán eltelt az ötödik év is, kezdtük a hatodikat. A körülöttünk élők a házasságkötésünk utáni években gyakran hangoztatott "Kifuttok az időből" helyett már csak időnként néztek ránk sajnálkozva és tapintatosan kerülték a gyerektémát. Mondhatni szinte kivétel nélkül. A várakozásunk persze nem telt eseménytelenül: félévente telefon és emailek útján kapcsolatban álltunk az érintett intézményekkel, és volt egy kiajánlásunk is, amit a nem egyező feltételeink miatt nem fogadtunk el. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy 2018 szeptember 3-án valami elkezdődött. Munkám miatt éppen Tallinnban voltam egy konferencián, amikor befutott a hívás és máig bánt, hogy nem tudtam én felvenni. Szerencsésen alakult, mert rögtön utánam a férjemet hívták és sikerült elérniük. A kapcsolattartónk arról érdeklődött, van-e kedvünk megismerkedni egy Szilas-megyei 7 éves kislány anyagával és a férjem rögtön igent mondott. Pár nap múlva bementünk és Kanalas Melinda vaskos dossziéjából felolvasták a legfontosabbakat: egészségi állapot jó, betegségek nem ismertek, nevelőcsaládban él Gyomaapáti településen, a vérszerinti szülők elvesztették a gyermekhez való jogaikat, aki így örökbe adható. Melinda rövid előéletét hallgatva többször a sírás kerülgetett, de ezeket nem itt írom le, majd úgyis jönnek sorjában. Kérdeztük, jár-e már iskolába, "Igen, második osztályos" - kaptuk a meglepő választ. Az előadó kérdése az volt, hogy az iratismertetésben hangzott-e el olyan információ, ami alapján nem folytatnánk az ismerkedést, azaz akarunk-e visszalépni. Hozzátette, hogy feltehetünk kérdéseket, de az IGEN válasz egyenlő az elállással, NEM válasznál pedig eldönthetjük, hogy most akarjuk-e látni a gyermek fotóját, vagy később. Egyszerre mondtuk, hogy szeretnénk folytatni. És akkor megláttuk Melikét! Két képet mutattak róla: az egyik képen egy vékonyka, barna hajú, nagyon szomorú szemű kislány egy heverőn ül és egy nagy fehér, kék pólóba öltöztetett macit szorongat. A másikon egy kert járdáján áll és félszegen, vagy inkább erőltetetten mosolyogni próbál. Mindkét kép megvan azóta is, a nevelőcsaládból elhozhattuk a fehér macival együtt, akivel Melike most is alszik. Sírtam. Úristen, hogy lehet egy ilyen gyönyörű kislányt elengedni, hogy lehet őt nem szeretni, hogy lehet lemondani róla, hogy lehet nem elhalmozni szeretettel? Bólogattunk. Akartuk őt megismerni, de még nem hittük el, hogy a miénk lehet és abban sem voltunk biztosak, hogy őt akarjuk-e. Viszont határozottan el tudtuk képzelni, hogy a mi Bakancslistánk egy tételből fog állni: Jobbá tenni valaki életét. És legbelül éreztük már, hogy az a valaki talán Melinda lesz!             


BAKANCSLISTA